Hírekkkkkkkkkkkk hírek h hírek

2015. június 2-án a Közélet Iskolája "Társadalmi mozgalmak filmeken" című kurzusa keretében egy olyan filmet néztünk meg, amely arról szólt, hogy milyen módon lehet érdekeket képviselni egy bizonyos társadalmi csoport számára és ezek képviseletének milyen módjai vannak. A film kiindulópontja egyértelműen az volt, hogy az argentin munkásoknak az érdekképviselet érdekében olykor radikális megoldásokhoz kell folyamodniuk. Ezen radikális megoldások egyike az iparban a gyárfoglalás. A mezőgazdaságban pedig a földfoglalás. Az alapkoncepció szerint gyárfoglalásra akkor kerül sor, ha minden egyéb (törvényes) érdekképviseleti módot kimerítettek már a felek.

Az érdekképviseletnek van számos törvényes, az állam és a jogalkotók által is elfogadott formája; pl. aláírásgyűjtések, szolidaritási egyesületek alapítása, sztrájkalap létrehozása, sztrájk (különféle formákban), tüntetések szervezése, röpcédulák, plakátok terjesztése stb. Továbbá szakszervezeti nyomásgyakorlás (tömegtüntetésekkel, munkabeszüntetéssel) a kormányra, a tulajdonosra, esetleg a hitelezőkre, pénzintézetekre… stb. És ha semmi sem hatásos, akkor végül marad a forradalom, amely viszont már egyáltalán nem érdekképviselet, az már egy másik kategória. Mert a forradalom, egy ország politikai, gazdasági rendszerének és társadalmának gyökeres átalakítását jelenti. Ennek során, az uralmon lévőket általában erőszakkal távolítják el a hatalomból. Azaz a forradalom túllép az állam és a jogalkotók által elfogadott formákon. Hannah Arendt szerint a modern forradalmakban egybeesik az újrakezdés élménye a szabadság eszméjével, és a politikai cselekvés egyben élvezetet is okoz. A forradalommal járó erőszak problémás és mindig igazolásra szorul, mert elnémítja a beszélő embert, így az arisztotelészi értelemben vett politikai embert is.

A film alapvetése, hogy feltételezi, hogy előállhat egy olyan helyzet, amelyben a munkások esetleg jobban tudnák vezetni a munkahelyüket, mint azok az emberek, akik ezt eddig tették. Argentínában, a 2000-es évek elején ismét előállt egy olyan rendkívüli helyzet, amikor a gazdaság összeomlott. Annak, hogy miért is omlott össze akkoriban az argentin gazdaság, számos oka volt, amelyek közül a legfontosabbak:

- korrupció

- korszerűtlen termelési módszerek (a gazdaság a megkésettség jegyeit hordozza)

- mobilitás hiánya

- külföldi tőkének való kiszolgáltatottság

- diktatórikus társadalmi-politikai berendezkedés, amely minden területen a megkésettség jegyeit hordozza

Nagyjából ez volt az alapállapot, ahonnan a film indult. Ebben a szituációban köszöntött rá a világméretű gazdasági válság Argentínára, ahol pillanatokon belül összeomlott a tőzsde, fizetésképtelenné váltak a pénzintézetek, csődbe mentek a külföldi tőkétől függő vállalkozások és emberek milliói váltak egyik pillanatról a másikra munkanélkülivé vagy éppen szegénnyé. Zavargások törtek ki szerte az egész országban, melyeken sokáig nem tudott úrrá lenni a hatalom. Tulajdonképpen egy rendszerszintű összeomlás szemtanúi lehettünk, amelyben csak egyetlen állami rendszer tudott talpon maradni, ez pedig a katonaság volt.

Mind a törvényhozó hatalom, mind az igazságszolgáltatás képtelen volt a megalkotott törvények betartására és betartatására; a pénzintézetek és a vállalkozók pedig nem tudták érvényesíteni az érdekeiket. Ilyen körülmények között az elégedetlen munkások, néhány élelmes helyi vezetővel az élen – akik jó érzékkel felismerték, hogy a kormány átmenetileg tehetetlen és nem tudja megvédeni a régi tulajdonosokat – merész akcióba kezdtek.

Elindult a gyárfoglalás. A film szerint az egyik napon a tulajdonos arra ébredt, hogy a gyára már nem az övé, és az állam sem tudja többé garantálni a korábbi tulajdonosi jogait. Az üzletemberek megrettentek, hogy mi fog történni, miközben a külföldi tőke észt veszejtve menekült az országból, gyakorlatilag csak a helyhez kötött gyártócsarnokokat hagyva maga után, melyet azonnal birtokba is vettek a munkások. Az új vezetők első dolga volt – később a siker egyik záloga is lett – hogy azonnal leltárt készítettek mindenről, ami a gyárban található volt. Ezt a leltárt alá is íratták a tulajdonossal vagy annak meghatalmazottjával. Felvilágosító munkát folytattak a több munkás körében, hogy nem szabad eltűnnie semminek sem, mert később rajtuk fogják személyesen számon kérni a hiányzó dolgokat és erkölcsileg megvádolhatják őket. Így sikerült elkerülniük a CSŰRHE, vagy RABLÓBANDA jelzőket.

A második fontos momentum az volt, hogy a korrupt szakszervezeti vezetőiket leváltották, vagy nem is engedték szóhoz jutni. Új, HITELES vezetőket állítottak csatasorba.

Létrehoztak egy sztrájkalapot és egy szolidaritási alapot is, hogy senkinek se kelljen nélkülöznie. Ebbe mindenki befizetett erejéhez mérten valamennyi pénzt. Ebből gyógyíttatták például azokat is, akik menet közben megbetegedtek.

Azonban tudták, hogy ez így nem mehet sokáig, ezért hamarosan elkezdték az üzemet újra működtetni. Felkeresték a régi partnereiket, akiknek termeltek, hogy ismét legyen munka. Azonban nem akart velük mindenki újra együttműködni, mert nem tekintették őket a cég törvényes tulajdonosainak. Ilyen formán az új, demokratikusan megválasztott vezetőknek, az állami apparátushoz kellett fordulniuk, hogy ismerjék el őket, mint a gyár új menedzsmentjét.

Közben a tulajdonos feljelentette a gyárfoglalás vezetőit, és a bíróság előtt folyamatosan védekezésre kényszerültek. Arra hivatkoztak az állami apparátusnál és a bíróságon egyaránt, hogy a népfelség elve alapján joguk van a rossz gazdát kényszeríteni a hatékonyabb és jobb működtetésre, a közjó érdekében. Eleinte minden fórumon elutasították az érvelésüket.

A kocka ott fordult meg, amikor a választási kampány beindult, hiszen, a rendszerszintű összeomlás elhozta a kormány bukását is. Az új választásokon pedig az egyik legesélyesebb jelöltet sikerült maguk mellé állítani. Ez azonban azt eredményezte, hogy a civil akció vegyülni kezdett a pártpolitikai tartalommal. Hamarosan fizetett aláírásgyűjtők és provokátorok jelentek meg köztük. Nagyon óvatosaknak kellett lenniük ebben a helyzetben. A filmben volt egy fiatalember, aki egyik héten még Menem elnöksége mellett kampányolt, a következő héten pedig már Kirchner elnökségéért lobbizott.

A hatalom ugyanakkor nem habozott a régi, jól bevált lejárató, megosztó taktikáját sem bevetni és egyik munkásnak ezt ígért, a másiknak azt, a harmadikat meg berángatták a rendőrségre a legképtelenebb vádakkal stb. Hamarosan elkezdtek a munkások félni, de tudták, hogy a nagy ígéreteknek a fele sem igaz és a legtöbben csak kinevették az ígérgetőket és kitartottak Kirchner mellett. Azt gondolták, hogy a Junta uralma alatt már átéltek egyet s mást, miért pont most kellene igazán megijedniük. Úgyhogy, minden félelmük dacára nem engedtek a hatalomnak.

Aztán eljött a választás napja. Aggodalommal tapadt a televízióra a mélyszegénységben élők tömegeinek a tekintete. Az egész olyan volt, mintha csak egy hosszabbításos újrajátszásos futballmeccsen lettünk volna. Természetesen az első fordulóban nem dőlt el semmi. Fej-fej mellett haladt a két legesélyesebb jelölt. Menem egy kicsit jobban állt. Ám a második fordulóra, a közvéleménykutatások, a tapasztalat és politikai realitás is azt mondatta, hogy Menemnek vissza kell lépnie, mert alul fog maradni. Ugyanis szövetségesre nem talált a saját politikai térfelén, míg ellenfele mellől kiperegtek a korábbi riválisai, így azok szavazatai is Kirchnert gazdagították a második fordulóra, míg a versenyben maradt jobboldali jelölt tőle vitt el szavazatokat. Így esett, hogy új elnöke lett Argentínának.

A gyári munkások minden reményüket Kirchnerbe fektették, akinek győzelme után a bankok, és a bíróság is elnézőbb lett a gyárfoglalókkal szemben. Sőt, még a korábbi üzletfelek, megrendelők, és befektetők egy része is újra szóba állt velük. Közben folyamatosan zajlott a termelő munka is a gyárban. Igaz, hogy csak belföldre, de legalább volt munka és biztos jövedelem. Azonban nem volt ennyire egyszerű a szituáció, mert törvényesen még mindig nem ők voltak az üzem tulajdonosai és az igazi tulajdonos természetesen ragaszkodott a jogaihoz. Kirchner pedig teljesítette választási ígéretét és a gyárfoglalóknak kedvező törvényeket alkotott az országgyűlés. Volt is nagy ünnepség, amikor kihirdették az új törvényt, de volt benne egy kis csavar, amely szerint a tulajdonosnak a jogait helyre kell állítani. Persze hagyott nyitva kiskaput, a sikeresen lavírozó új hiteles vezetők számára is, hogy megőrizhessék pozícióikat, és a demokratikusan kialakított munkabért mindenki megkapja, de mégis a magántulajdon védelme volt az első, amit a hatalom érvényesített.

A film végén a következőt láthatjuk:

Lényegében egy rendszerszintű összeomlást követően, a kialakult káoszban néhány ügyes csoportosulás sikerre tudta vinni a saját ügyét és kényszeríteni tudta az államot, hogy ismerje el a nehezen kivívott jogait. Az állam minderre csak akkor volt hajlandó, miután a káosz már olyan szintet ért el, hogy kénytelen volt a legkisebb ellenállás irányába haladni. Azaz mindaddig engedni, amíg a rendszerek többsége ismét működőképes nem lesz. Ráadásul a politikai apparátus ráfutott egy időközi választásra is, ami a rendszerek újra felállásának időpontját egy kicsit kitolta. Azonban abban a pillanatban, amint a rendszer ismét működőképes lett és a választási ígéretek sem kötötték a kormány kezét, a mátrix lecsapott. A gyárat egyébként sikeresen működtető gyárfoglalókat hamarosan rohamrendőrök kergették szét, és tartóztatták le. Azonban, ahogy mondani szokták, a bukott „forradalmaknak” is vannak eredményei:

Visszafordíthatatlan társadalmi változások indultak meg ezekben a közösségekben. Mindamellett, hogy egy új, egyelőre még hiteles vezetői réteg kialakulásának és hatalomra kerülésének lehettünk szemtanúi, a közösségi szellem meghonosodását is szemmel kísérhettük. Az alulról jövő kezdeményezés következtében a korábbi vezetettből egyszer csak vezető lett és ráébredt arra, hogy ezt ő is tudja csinálni, és méghozzá nem is rosszul. Persze ennek a felismeréséhez kellett a rendszer totális összeomlásának a kijózanító sokkja is. E nélkül egy ilyen akció soha nem lehetett volna sikeres…

Ez volt az az indok, ami miatt a gyárfoglalással elindított társadalmi változások érvényben maradhattak. Igaz, némi kompromisszummal, de akkor is érvényben maradtak és az üzem a mai napig sikeresen működik. Bár a filmben az utolsó kockák egyikén azt látjuk, hogy Argentína ismét IMF hiteleket vett fel, melyekért cserébe újabb megszorításokat kellett bevezetni…

2015. június 19-én a Közélet Iskolája "Társadalmi mozgalmak filmeken" című kurzusa keretében egy észak-amerikai filmet néztünk meg, melynek címe: Szegényként gazdag időkben. A film szerkezetét tekintve több elemből tevődik össze. Pillanatfelvétel az USA társadalmáról, amely a 90-es években aktuális társadalomképet fotózta le. Az első elem szól a lakásfoglalókról, ez a Takeover (’Foglalás’). Második eleme: Powerty Outlaw (’Törvényen kívüli szegények’) Ez egy sátortábor életének a bemutatása. Hajléktalansors az USA-ban. Film a lyukas, vagy nem is létező szociális hálóról, ami a mi szemünkkel nézve furcsa kórkép a világ leggazdagabb országáról. A harmadik elem: A törvényesített törvényenkívüliség állapotának a bemutatása. Avagy hogyan lehet az emberekből tömegesen Outriders – azaz szószerinti fordításban útonállók – finomabb értelmezésben bűnözőknek tekintett, törvényen kívül rekedt emberek. A film kiindulópontja, hogy bemutassa, hogy a világ elvileg leggazdagabb országában, milyen iszonyatos mértékű szegénység él együtt a fantasztikus mértékű gazdagsággal. A film rávilágít sok mindeddig feltáratlan tényre, a világ elsőszámú hatalmának szociálpolitikáját, társadalmi viszonyait illetően.

Történelmi előzményei:

Talán egy kicsit messziről indítunk, ha azt mondjuk, hogy a múlt század ’60-as éveinek, vagy még inkább a II. világháborút követő bonyolult politikai-gazdasági helyzetben keresendők a kibontakozó nagymértékű szegénység okai. Azt gondolom, célszerű az utóbbival indítani, mert az összes többi esemény ebből növi ki magát.

Egy látszólagos ellentmondással indítva, a fasizmus legyőzése után soha nem látott jólét köszöntött az Amerikai Egyesült Államokra, amely a világ ipari termelésének több, mint az egyharmadát adta egymagában 1945 után. A soha nem látott mértékű sikeresség közepette viszont a Szovjetunióval vívott élet-halál harcuk olyan mértékben kiéleződött, hogy ebben a küzdelemben egyik fél számára sem volt elfogadható más eredmény, mint a másik teljes legyőzése. Mindkét ország deklarált célja a szabadság növelése volt – mint ahogy azt különböző nyilatkozataikban, dekrétumaikban, országaik alapító okirataiban nagyon szépen meg is fogalmazták. Mégis azt figyelhetjük meg, hogy a szabadság mértéke (miközben újabb és újabb jogokat biztosítottak különböző társadalmi csoportok számára), az idő előrehaladtával mégis mindkét országban jelentős mértékben csökkent. A Szovjetunióban pedig drámaian csökkent a szabadság mértéke. A szabadság csökkenése, más-más dimenziók mentén figyelhető meg a két országban. Erre utalt Herbert Marcuse is, amikor megírta az Egy dimenziós ember c. művét, melynek ismertetésére terjedelmi okokból most nem térnék ki.

A legyőzött fasizmus tehát eltűnt – pontosabban hosszú időre kiszorult a népszerű politikai áramlatokból – de a szocializmus fenyegető réme továbbra is megmaradt. Még akkor is, ha az USA, mint már korábban is említettük, a világ ipari termelésének több, mint az ¹/₃-át adta azokban az időkben. Ez azért lényeges számunkra, mert az USA elméletileg egy jóléti kapitalista állam volt, miközben a jóléti állam kiépítésében mondhatni, a hátsósorokban kullogott. Kiemelkedő termelékenység és jólét jellemezte az országot, miközben egyre több lett a munkanélküli. Érdekes ellentmondás ez, hiszen egy valóban jóléti állam igyekszik minden polgára számára biztosítani azt, hogy mindenki hasznosnak érezhesse magát a társadalomban, és ha akar, akkor tanulhasson, dolgozhasson, művelődhessen, megfelelő jogai legyenek. Ne csak kötelességei…

Mint említettem, sokáig az USA adta a világ ipari termelésének több mint az ¹/₃-át. Ennek az egyik oka a sok közül az volt, hogy valamennyi európai nagyhatalom a II. világháború során óriási veszteségeket szenvedett el. Beleértve a legfőbb riválissá vált Szovjetuniót is. Ennek köszönhetően ezek a zömében nyugat-európai országok és Japán mintegy 20 éven keresztül képtelenek voltak érdemben befolyásolni a világgazdaság történéseit, és gazdaságaik helyzete az USA mindenkori pénzügyi, gazdasági helyzetének függvényévé vált.

Részben emiatt is futott fel az USA gazdasági teljesítménye annyira, hogy szükségessé vált egyfelől minden létező munkáskéz munkába állítása, a termelési igények kielégítéséhez. Ehhez azonban szükség volt a fekete lakosság munkaerejére is, akiket olyan helyeken is alkalmazni kezdtek, ahol korábban nem, vagy csak elvétve fordultak elő fekete munkavállalók. Viszont megfelelő képzésre is szükségük volt ezeknek az embereknek. Keletkeztek emiatt az USA-ban feszültségek is, melyeken a szövetégi állam csak nagy nehézségek árán tudott úrrá lenni.

Másfelől viszont, ha már új munkahelyek keletkeztek, akkor meg kell említeni azt is, hogy ezzel párhuzamosan létrejött egy olyan új fizetőképes réteg is, aki a hazai piacon növelni tudta az országon belüli belső fogyasztást – azaz komoly vásárló erővel rendelkezett. Itt jutunk el a ’60-as évek amerikai politikai színterét meghatározó fekete polgárjogi mozgalomhoz és itt kerül a képbe az események és a későbbi szerveződés szempontjából két érdekes személy, illetve az általuk vezetett mozgalmak. Közös tulajdonságuk volt, hogy mindkettő vallási színezetű volt, és nagy tömegeket tudott mozgósítani.

Az egyik mozgalom vezetője Malcolm X volt, aki az iszlám talaján állva tudott elérni jelentős tömegeket, míg Martin Luther King (MLK) presbiterként erős keresztény alapokon szólta az Isten igéjét. Talán ez a nem mellékes szempont is szerepet játszott abban, hogy a vallásos fehér-amerikai közösség tagjai a későbbiekben inkább Kinget támogatták.

Az előzményekkel való utolsó előtti felvetésként megjegyezném, hogy a buszbojkott, a menetelések, a hatalmas tömegdemonstrációk meghozták az eredményüket és még egy járulékos plusz dolgot: azt, hogy a protestálásnak van értelme és lehetséges eredményt elérni, akár egy eléggé ellenségesnek tűnő közegben is.

Utolsó, múlttal kapcsolatos felvetésként megjegyezném, a II. világháború utáni – az USA számára nagyon kedvező – gazdasági klíma azonban a ’60-as évek végére döntően megváltozott, amelynek következtében a ’70-es években már egészen más természetű, új kihívásokkal kellett szembenéznie az USA-nak. Olyan kihívásokkal, melyek egy része váratlanul érte a gazdaság vezetőit. Ennek legfőbb oka az a technológiai robbanás és az a néhány gazdasági változás volt, ami hirtelen köszöntött rá a világra. Ezek a következőek voltak:

• Az OPEC létrejötte és az olajárak robbanásszerű emelkedése
• Az európai gazdaságok és a Japán gazdaság magához térése, amivel párhuzamosan csökkent az USA korábbi világpiaci részesedése.
• Megszületik az INTERNET (igaz, ekkortájt még csak katonai körökben alkalmazzák).
• Japánban elkészült az első mikrochip, és néhány éven belül elektronikus, „robotizált” gyártósorok jelennek meg a japán gyárakban, amik hihetetlenül olcsóvá teszik a termelést.
• Vietnam: a vesztes háborút követően átmeneti tekintélyvesztés következik be és kisebb zavarok lépnek fel az amerikai állam működésében.

Nos, nagyvonalakban ezek a film történeti előzményei, melyek következtében az USA a ’70-es években gazdasági recesszióba került. Felmerült az a komoly társadalmi probléma, hogy a világ elsőszámú hatalmában, egyre több ember vált munkanélkülivé és hajléktalanná a fentebb említett okok következtében. További probléma volt, hogy az ország törvénykezése, nemhogy megelőzni, de olykor még követni sem tudta a hitelen változásokat. Később ezen problémák leküzdésére jelentős erőket mozgósítottak.

A szabadság csökkenéséhez vezető okok között szerepel az is, hogy a szocializmus rémétől rettegő gazdasági szereplők azonnal lecsaptak a gyártósorok és a közeljövőben lehetővé váló „robotizált” termelés lehetőségére, mint olyan lehetőségre, amivel ki lehet húzni a talajt a szakszervezetek és a munkáspártok lába alól. Ugyanis a termelés új rendszerének kialakítása után a gazdaság irányítói többé nem kényszerülnek arra, hogy egyezkedniük kelljen a munkásokkal. Ez persze felvetett egy másik problémát is – nevezetesen azt, hogy mi legyen az emberrel? Ugyanis átalakult a teljes gazdasági rendszer és a korábbiaknál sokkal kisebb méretű „költséghatékony” üzemekben sokkal kevesebb számú munkás dolgozott. Pontosabban szólva a munkások elaprózódtak a kisebb üzemekben. Többé nem voltak egy hatalmas tömbben, egy helyen megtalálhatóak, hanem különböző, a korábbiaknál sokkal kisebb üzemekben, egymástól elszigetelve dolgoztak, ami által nagyon nehézzé vált az információáramlás, a tömegdemonstrációk, és a sztrájkok szervezése. A szakszervezetek igencsak meggyengültek, és velük együtt a munkások érdekérvényesítő képessége is. Jól mutatja ezt Detroit példája is, ahol az egykor kb. 2 milliós nagyvárosnak az autógyárak bezárását követően ma alig 700 ezer lakosa van.

Mindezen okok miatt pedig a szabadság csökkent. Ez megmutatkozik abban is, ahogy a hatóságok bánnak az elszegényedett állampolgárokkal. Ugyanis a hatalom természetéből adódik, hogy ha megtehet valamit, akkor nem fog habozni egy pillanatig sem, hogy megtegye. Különösen nem, ha a másik oldalon állókkal szemben egy olyan filozófia érvényesül, amely morálisan elítélhetővé teszi őket. Ebben a filozófiai alapvetésben a hajléktalanná válást a társadalom kizárólag az egyén hibájának rója fel, és az elszegényedett embert megbélyegzi, mert a szegénységet önhibának tartja, ezért megvetendő, elítélendő dologként kezeli. Ebben a gondolatmenetben elég hangsúlyosan van benne az érdemes-érdemtelen szegényre utaló viszonyítási pont. Ennek megfelelően a hatóságok álláspontja és intézkedései is kísértetiesen hasonlítanak a jelenlegi hazai viszonyokra. Ilyen körülmények között a szegény emberek elveszítik az önbecsülésüket, amit a közbeszéd is csak tovább erősít.

Az „USA” jóléti államának bírálatánál azért az igazságosság kedvéért azt is meg kell említeni, hogy az oly sokat dicsért svéd modell svéd modellben is rengeteg visszásság volt, amely a szabadság csökkenését vonta maga után akkoriban. Pl.: a család „mentorának” olyasmikhez is joga volt korábban, amiktől manapság infarktust kapnának a svédek is. Betekinthetett a család számláiba, vagy kikérdezhette a sarki fűszerest, hogy mire költötte a pénzt a család. Akár éjszaka is felkereshette a családot, hogy mindene megvan-e a gyereknek, nyugodtan alszik-e.[1]

Visszatérve az USA-ban történtekre: a tömegesen utcára került emberek szerveződni kezdtek és feltárták az okokat, amik miatt utcára kerültek. Ez rávilágít, egy érdekes tényre: sokat szokták szidni a magyar lakásrendszert azért mert, az emberek többnyire saját lakással rendelkeznek és ezzel jóval kevésbé mobilisak, mint az amerikai vagy a nyugat-európai lakosság. Másfelől, Amerikában sem igazán jó a lakáshelyzet, mert bár a lakosság sokkal mobilisabb, de a tulajdonosok, különösen recesszió idején, felemelik a bérleti díjat, miközben a munkabérek nem követik a megélhetési költségek növekedését sem. A megélhetési költségek növekedése a bérlők keresetének a legnagyobb részét elviszi, és ezáltal fizetésképtelenné válva utcára kerülnek. Persze ha előáll az a sajnálatos helyzet, hogy valaki elveszti az állását, és nem talál gyorsan másik munkahelyet, akkor mindegy, hogy bérlő vagy tulajdonos, akkor is utcára kerül rövid időn belül.

A hatóságok megszorító jogszabályok tömegét vezetik be a lakásfoglalók és az otthontalanok ellen, hogy a hasonló akciókat a törvényesség határain kívülre tudják szorítani. Ennek a gondolatmenetnek megfelelően az utcára került embereket pedig a nyilvánvaló hátrányok mellett még a hatóságok is folyamatosan zaklatják – ők legalábbis zaklatásként élik meg – különösen a családosokat és az egyedülálló anyákat ellenőrzik rendszeresen, akiktől a gyermek érdekeire való hivatkozással elvehetik és állami gondozásba vihetik a gyermekeiket. Ami megintcsak igen komoly frusztrációt és félelmet vált ki az elszegényedett, otthontalan emberekben. Akik ezáltal úgy érzik, hogy a hivatalok által zsarolhatókká váltak a gyermekeiken keresztül. A helyi gyermekvédelmi törvény legalább olyan bürokratikus és nehézkes, mint a hazai szabályozás és a szülőknek rettenetesen nehéz visszaszerezniük a felügyeleti jogot saját gyermekeik felett. Sőt, olykor még azt sem tudják, hogy a nevelőszülőkhöz került gyerekek hol, merre vannak, hiszen ne feledjük, az információáramlás a fedél nélküli emberek esetében finoman szólva sem mindig tökéletes.

Még nem esett szó az utcán élőket fenyegető drogveszélyről, prostitúcióról és a bűnözésről. Mindezeket elkerülendő, az otthontalan emberek elkezdtek szerveződni, egyre több szervezetet hozva létre az országban. Végül létrejött egy országos lefedettségű szervezet, amelynek a felépítése hálózatszerű volt. A szerveződés nagyon tudatos volt, látszott a szervezőkön, hogy nem elveszett emberek, pontosan tudják, hogy mit akarnak elérni és azt hogyan akarják elérni. Fontos, hogy a főszervezők rendelkeztek valamilyen előképzettséggel, vagy olyan élettapasztalattal, ami alkalmassá tette őket feladatuk ellátására. Rendkívül fontos, hogy ők maguk igyekeztek mindig jó példával elöl járni.

A mozgalom hátterében egy erős egyházi tömörülés állt, amely képes volt a mozgalom anyagi szükségleteinek egy elég jelentős részét finanszírozni. Korábban említésre került ezzel kapcsolatban a MLK vezette mozgalom, amely annak idején sikerre vitte a polgárjogi küzdelmeket. Sok amerikai szegény ember – és nem csak a fekete lakosok – érzi úgy most is, hogy ők lettek MLK örökösei abban az értelemben, hogy polgárjogi státuszukat helyre kell állítani, hiszen ők a jogon kívülre kerültek.

Ez az egyik nagyon fontos hívószava is a mozgalomnak, hiszen sokan szeretnének ismét a jogon belülre kerülni. Ám erre csak akkor van lehetőség, ha van munkahelyük és lakásuk, ahol biztonságban nevelhetik a gyermekeiket.

Azonban a munkahelyek nem bíznak az otthontalanokban, így azok ördögi körbe kerülnek. Egyfelől munkahely hiányában nincs megfelelő jövedelmük, hogy fizethessék a lakásuk bérleti díját, másfelől viszont ha nincs lakás, akkor nagyon nehéz feladat elhelyezkedniük, ugyanis a munkaadók többnyire ragaszkodnak a bejelentett lakcím létéhez.

Ezeknek az óriási problémáknak a megoldására vetették fel egyes közgazdászok, és tudósok az ún. feltétel nélküli alapjövedelem gondolatát, amely mindenkinek járna, függetlenül attól, hogy akar-e dolgozni vagy sem, pusztán csak azért, mert ember. Az ötlet egyáltalán nem ördögtől való, mert a világ legfejlettebb országaiban komolyan felmerült ez a gondolat. Olyannyira, hogy Ausztriában a Szocialista Párt – amely választást is nyert a közelmúltban – elfogadta a Szocialista párton kívüli Társadalmi Független Baloldalnak azt a követelését, hogy garantált alapjövedelmet ún. Grundeinkommen-t biztosítsanak mindenkinek. Azonban egyelőre ez csak be nem tartott választási ígéretnek bizonyult, és mind a mai napig nem került ténylegesen is bevezetésre az alapjövedelem Ausztriában. Az alapjövedelem sokak szerint megoldás lehet a szegények helyzetének a javítására, míg mások szerint más módszereket kell találni a probléma megoldására. Mindkét oldal érvek sokaságát vonultatja fel, hogy megindokolja, miért az ő elgondolása a helyes. Idővel valamelyik álláspont majd győzedelmeskedni fog, de mivel a jövőbe nem látok, ezért most nem bocsátkoznék jóslásokba, sem pedig találgatásokba. Persze a feltételnélküli alapjövedelem gondolatának felvetésekor, nem hatalmas összegekre kell gondolni, hanem egy olyan összegre, amely fedezi a lakhatás, és a megélhetés minimális költségeit.

A mozgalom másik fontos hívószava a Függetlenségi Nyilatkozatra történő folytonos hivatkozás volt, melyben azt tudatosították a közvéleményben, de legfőbbképpen a döntéshozókban, hogy minden amerikai állampolgárt megilletnek bizonyos jogok. Ezzel egyértelműen és világosan kifejezve, hogy a szerencsésebb sorsú, jobb módú emberek bármennyire is elítélendőnek, és megvetendőnek tartják a szegénység állapotát, a szegények akkor is a nemzet részei maradnak. Hogy megelőzzék az ilyen hangok erősödését, mindig hangsúlyozzák, hogy ők nem csak a jogaikat tudják, hanem a kötelességeiket is.

Ennek megfelelően járnak el gyermekeik nevelésénél, a munkahelyek keresésénél, és a hivatalokkal történő együttműködés során is.Ugyanakkor hivatkoznak arra is, hogy bár elfoglalnak időnként egy-egy házat, de ezt csak a közjó érdekében teszik, mivel gyermekeiket megfelelő módon kívánják nevelni, és ehhez biztonságos otthonra van szükségük. Ugyanakkor nem szeretnének az állam segítségére szorulni sem és azt sem szeretnék, ha gyermekeik, családtagjaik, a különböző ellátórendszerek valamelyikében jelennének meg. Ehelyett önerőből akarnak boldogulni, mert képesek rá.

Hangsúlyozták, hogy az elfoglalt lakásokat minden esetben felújítják, és lakhatóvá teszik, valamint a továbbiakban a közüzemi díjakat rendszeresen kifizetik. Amikor a karhatalom kiköltözteti őket, jóformán ellenállást sem tanúsítanak – csak leülnek a földre, és várják, hogy a rendőrök kicipeljék őket a házból – így többnyire a bíróságok sem tudnak rájuk büntetést kiszabni.

Ugyanakkor szerveznek demonstrációkat is a lakhatás megoldásának az ügyében. Ilyenkor általában táblákkal vonulnak végig a városokon, és „mi is amerikaiak vagyunk” feliratú ruhákba öltöznek, és egyházi énekeket is énekelnek ezeken az alkalmakon. Az egyik lakásfoglalás alkalmával sikerült elérniük, hogy 3 család számára biztosítson lakhatást a helyi önkormányzat. Igaz ezért cserébe azt „kérték” hogy függesszék fel a lakásfoglalási akciót. Ők elfogadták az ajánlatot, ami nem biztos, hogy jó ötlet volt, mert az önkormányzat igazából semmi tartós megoldást nem javasolt a családok részére, ellenben újabb feltételek támasztására alkalmas helyzetet tudott teremteni miközben 3 családot teljes ellenőrzés alá vont és elkerülte a megszégyenülést is. Persze nincs jogunk pálcát törni a döntés felett, mert ki tudja, hasonló helyzetben mi hogyan döntenénk?

Politikai szempontból sajnos eléggé anti-demokratikus helyzet állt elő mert az ilyen módon elnyomott, vagy magukat elnyomottnak érző társadalmi rétegek politikailag láthatatlanok, hiszen az esetek zömében „üzeneteik” nem jutnak el a valódi döntéshozókhoz, hanem elakadnak egy-két szinttel lejjebb. Az esetek zömében képtelenek a hivatalok ingerküszöbét pozitív módon átütni a szegények problémái, amihez nagymértékben hozzájárul, a szigorú jogi normák alapján történő az egyedi esetkezelés, amely nem ad módot arra, hogy amikor valóban szükséges lenne, akkor közösen lehessen kezelni ennek a széles társadalmi csoportnak az ügyeit. Ezért az ügyek többsége még azelőtt lezárul, hogy társadalmi problémává válhatna és a politikai döntéshozók asztalára kerülhetne. Ezért a szervezetnek jogilag nagyon nehéz dolga van, mert folyton azért kell küzdenie, hogy tagjai a jogon belülre kerüljenek. Ezt a küzdelmet jól jellemzi, hogy, bár a szervezet munkájának elismerését jelenti a kongresszusi meghívás, meghallgatáson azonban szinte nem is hallgatta végig őket az ülés vezetője. Ugyanakkor a szervezet súlya mégis jelentőssé vált, hiszen a kongresszus számára is fontossá vált a meghallgatásuk. Azonban átütő sikert ott nem tudtak elérni. Kíváncsi lennék rá, hogy most mi a helyzet ezen a téren az USA-ban, javult-e helyzet vagy sem, mert mióta Barack Obama elnök lett, elég rendesen meg lett piszkálva a rendszer.

A harmadik fontos hívószavuk a BIZALOM volt. A mozgalom résztvevő teljes hitelességgel tudták mondani a többiekkel, hogy ők is ugyanazokkal a problémákkal küzdenek. Az ő szájukból sokkal hitelesebben hangzott a problémák őszinte feltárása, mintha azt egy biztos állással és jövedelemmel rendelkező hivatalnok mondta volna. Ugyanakkor sokkal hihetőbb is volt a példa, ha egy olyan ember beszélt a sikeres felemelkedésről, aki maga is hasonló helyzetben volt egykor vagy hasonló helyzetben van még ma is. Sokat dolgoztak azon, hogy ez a bizalom létrejöjjön, de még többet azon, hogy meg is maradjon. Fontosnak érezték, hogy mindig jó példával járjanak elöl. Tudták ugyanis, hogy ha csak egyetlenegyszer is olyan hibát vétenek, amely morálisan kikezdhetővé teszi őket, akkor ezzel a lehetőséggel élni is fognak a hivatalok, és azonnal elkezdik a vezetők lejáratását, és erkölcsi hiteltelenítését. Ez pedig a mozgalom teljes széteséséhez vezetne. Ezért is nagyon fontos volt a bizalom kérdése. A siker egyszeri elmaradását még meg lehet valahogy magyarázni, de ha ez többször is előfordul, akkor az nagyon hamar bizalomvesztéshez vezethet. A bizalom megléte pedig rendkívül fontos dolog volt a pozitív hozzáállás, a szegénységben élők széles összefogása és a hálózatépítés szempontjából. Ugyanakkor nagy erőt adott a mozgalomnak néhány karizmatikus vezető megjelenése, akik kitartóan, nagy erővel, és roppant hitelesen tudták képviselni az ügyet.

A negyedik fontos hívószavuk az volt, ami a filmben egyáltalán el sem hangzott, de az amerikai társadalom és gondolkodás sajátja. Olyan mértékben be van épülve a polgárok tudatába, hogy nem is szükséges kimondani. Elég csak utalni rá, és máris mindenki érti, hogy mire célzunk. Ez az 1789-es francia forradalom hármas jelszava közül a magyar ember számára talán a legkevésbé értelmezhető jelszó. A TESTVÉRISÉG.

Ezt a mi magyar agyunk kicsit nehezen tudja értelmezni, bár más népeknek is akadnak vele problémái. Ezért szokták inkább szolidaritásként jellemezni. Így mindjárt jobban értelmezhetővé válik ez a dolog. Hogy miért pont ezt tudták kihasználni a mozgalom szervezői?

Talán azért mert Amerikában a szabadság, és az egyenlőség mint olyan, adott – abban az értelemben, hogy az emberek morális lényként egyéni szabadsággal rendelkeznek és a Függetlenségi Nyilatkozat kiadása óta elvárható, hogy az embereket egyaránt ugyanolyan, azaz egyenlő bánásmódban kell részesíteni; tehát ezekért elvben már nem kell küzdeni. Annál inkább a testvériségért. Ugyanis a Függetlenségi Nyilatkozat második mondata így hangzik:

„Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvéshez.”

"Nyolcvanhét évvel ezelőtt atyáink ezen a földrészen új nemzetet alapítottak, amely a Szabadságtól fogant, és abban a gondolatban jött létre, hogy minden ember egyenlő.[2]

(Abraham Lincoln)

Ilyen értelemben tehát adott a szabadság és egyenlőség. Persze azt is észre kell vennünk, hogy ezek a jogok ismerve a korabeli amerikai törvényeket – kezdetben legalábbis – nem terjedtek ki automatikusan mindenkire. A feketékre csak a polgárháború után terjesztették ki őket. Sőt, bizonyos mértékig még a nők is kirekesztettségben éltek, hiszen ők csak 1920-ban kaptak választójogot. Észre kell vennünk tehát a felvilágosodás szabadság eszméjének a korlátait is, mint ahogy észre kell vennünk a 21. sz. szabadság eszméjének a korlátait is. Ezek azonban már kicsit másabb jellegű korlátok, hiszen a már megadott/kivívott széleskörű szabadságjogokat a modern államok már nem korlátozhatják ugyanazokkal a kettős mércékkel, melyekkel annak idején a feketékhez vagy a nőkhöz viszonyultak. Ma más módszereket alkalmaznak. Munkahelyek, jövedelmi viszonyok, iskolázottság, családi állapot… stb. szerinti különbségtételekkel dolgozik az állam. Ebben a helyzetben pedig igencsak korlátozva van, aki az alsó határon helyezkedik el a társadalomban. Társadalmi szolidaritást, csak ritkán várhat, mert az ilyen típusú társadalom elítéli és önhibának tartja a szegénységet, hajléktalanságot, de még azt is, ha valaki tartósan a társadalom alsóbb régióiban helyezkedik el.

Ilyen módon manapság igencsak komoly korlátozó tényként jelenik meg az egyén életében az állami szolidaritás hiánya. A mozgalom vezetői pedig jó érzékkel vették észre azt az ellentmondásos helyzetet, hogy miközben az amerikai polgárok egyénenként roppant szolidárisak, az amerikai állam mennyire nem az és hogy szociálisan mennyire nem érzékeny a saját állampolgáraival szemben. (Félreértések elkerülése érdekében, a szolidaritás nem azt jelenti az amerikai emberek tudatában sem, hogy hagyják magukat a végtelenségig kihasználni, hanem azt jelenti, hogy segítenek a bajbajutottakon, mindaddig, amíg képessé válnak problémáik önálló megoldására.)

Tehát a polgárok szolidárisak, míg maga az állam egyáltalán nem az. Azonban ezt az ellentmondást valamiképpen fel kell oldani. Lehetőleg úgy, hogy sem a polgárok jogai, sem az állam pozíciói ne sérüljenek komolyan. Vagy éppen egyik se erősödhessen meg a másik rovására túlságosan. Mert jó lenne, ha az állam szociálisan érzékenyebb lenne, vagy ha többet segítene, de azért azt sem szeretnénk, ha mindezekért cserében megmondaná nekünk még azt is, hogy mit csináljunk, és azt hogyan tegyük…

A probléma súlyát érzik maguk az amerikai polgárok is. Tudják, hogy valami probléma van, keresik is a megoldást, csak éppen zavarja őket a gondolat, hogy ehhez jelentősen át kellene szervezni az állam működését, illetve az állam mögött álló filozófia is megújításra szorul. Valami új, valami jobb kellene, csak éppen ki kell találni, hogy mi legyen az… és éppen ez utóbbi volt az, ami riasztólag hatott a hatalom gyakorlóira, a munkaadókra és a polgárokra egyaránt. Ez nem csoda, hiszen egy paradigmaváltás kísérlete komoly társadalmi megrázkódtatással járhat. Még akkor is, ha a paradigmaváltás esetleg teljes sikerrel jár. Ezért ezt csak nagyon ritkán – többnyire valamilyen, az állam létét közvetlenül fenyegető krízis helyzetben – merik megkockáztatni a vezetők, olyankor, amikor a lényeg az állam további fennmaradásán van, amely azonban nagy valószínűséggel nem lehetséges gyökeres megújulás nélkül.

Fontos eleme volt a mozgalomnak még a CÉLTUDATOSSÁG és a kiváló MARKETING tevékenység. Felismerték, hogy nem elég életre hívni egy mozgalmat, hanem komolyan menedzselni is kell azt, és azt is, hogy helyzetük tudatos felvállalása nélkül ez nem megy. Képessé váltak rugalmasan alkalmazkodni, és sokféle projektet indítottak be, amelynek népszerűsítésre kiváló és jellegzetesen amerikai marketinget használtak.

Nagy súlyt helyeztek a sajtómegjelenésekre. De mindig az volt a cél, hogy ne csak a politikai lapokban, és egyéb elméleti vitákat folytató publikációkban legyenek jelen, hanem az, hogy bekerüljenek a széles tömegeket elérő akár bulvár jellegű lapokba is. Vagy éppen a még tőlük is fontosabb – a nézettségi versenyben élenjáró televíziós csatornák hírműsoraiba.

Ezekhez azonban természetszerűleg szenzációszámba menő ügyekre van szükség. Ugyan mi lehetne szenzációsabb annál, hogy hétről-hétre megismétlődő akciók keretében elfoglalnak egy-egy házat, ahonnan rendőröknek kell kiköltöztetni őket. És ha ez heteken-hónapokon keresztül ismétlődik, az hamarosan átüti a közöny vastag falát, és politikai kérdéssé válik, amellyel, akár tetszik, akár nem, a politikusoknak foglalkozniuk kell. Sőt, valamilyen megoldást is kell rá találniuk. Elméletüket igazolták a tevékenységük nyomán meginduló tömeges sajtótudósítások és elemzések, illetve az azt követő tudományos kutatások és a kongresszusi, illetve ENSZ meghallgatások. Problémáik láthatóvá váltak, kihangosodtak, közösségük erejét meg tudták mutatni. Ugyanakkor távolabbi célt is kapott a résztvevők élete, akiknek önbecsülése jelentősen javult az elért sikerek nyomán, hiszen rájöttek, hogy ezeket a dolgokat ők is tudják csinálni, méghozzá nem is rosszul. Mindezekre pedig terveket készítettek és lettek komoly elképzeléseik a jövőjükkel kapcsolatban.

Közvetlen jelenlét – ez alatt értendő a tüntetések, demonstrációk, közösségi gyűlések, programok szervezése, ahol a mozgalom vezetőivel személyesen is találkozhatnak a célcsoport tagjai. Azokkal a vezetőkkel, akiknek a képzésére nagyon odafigyeltek, és tudatosan emelték őket a mozgalom élére. Lassan, homokszemről-homokszemre építkezve ezen a téren is. A közvetlen jelenlét során pedig a vezetők mindig utolérhetőek, számon kérhetőek, abból a szempontból, hogy megtettek-e mindent a mozgalom sikeréért. Ilyen módon a vezetők nem veszítik el a kapcsolatot a mozgalom tagjaival. További előnye, hogy ismerik az embereket, és pontosan tudják, mit szeretnének, illetve mire van szükségük.

A kapcsolatteremtésnek és a marketingnek is egy sajátosan amerikai módját választották. Egy közösségi busszal közlekedtek az országban! Ráadásul rendkívül céltudatosan építették fel a programot, mert nem zsúfoltak be a buszba 50 vezetőt, meg 2 újságírót, hanem helyet biztosítottak több újságírónak, gyakornokoknak, fiatal egyetemistáknak, egyházi személyeknek, szimpatizánsoknak, aktivistáknak… stb. és csak néhány vezető ment végül a busszal.

Ezáltal pedig beteljesült minden fontos kitétel: mindig jelen volt a sajtó, sikerült legalább részlegesen bevonni a fiatalokat, a jövő értelmiségét képező egyetemistákat is a munkába. Nem feledkeztek meg a Krisztusban való testvériséget hirdető egyházi személyek meghívásáról sem, akik jó amerikai szokás szerint a közösségeikbe visszatérve elvitték az akció hírét bizonyságtételek formájában.

Nagyon látványos volt a mozgalomban a nők jelenléte. Hogy miért történt így, annak a pontos okára nem derült fény, csak az látszott, hogy nagyon sok nő, és gyermek került az utcára ebben az időszakban. Ez elárulja azt is, hogy valami nagyon nagy baj van az amerikai társadalommal, mert óriási mennyiségű gyermek jelenik meg az ellátórendszerekben és a jelekből ítélve a nők és a gyermekek jogai sem érvényesültek eléggé.

Ma az USA-ban mintegy 40 millió otthontalan ember van, ami rettenetesen sok, hiszen a teljes lakosság közel 10%-ának felel meg ez a szám. A helyzet pedig nem tudni, hogy fog-e javulni a közeljövőben, mert az amerikai gazdaság egyelőre nem szárnyal. Hillary Clinton is azzal indította a kampányát alig két hete, hogy az amerikai gazdaságot talpra fogják állítani.

Érdekességként megjegyezném, hogy a mozgalom működésében feloldódtak az esetlegesen felmerülő etnikai konfliktusok is, bár nehéz kérdés ez egy olyan országban, amelynek egész történelme során jelentős szerepet játszott a legkülönfélébb országokból történő tömeges bevándorlás. Vagy ahol, részben ebből is következően, az etnikai arányok épp mostanában látszanak megfordulni és a demográfiai kutatások alapján, nagy valószínűséggel lehet állítani, hogy a fehér angolszász lakosság lassan, de biztosan kisebbségbe fog kerülni belátható időn belül. Ennek egyik első jele volt, hogy George W. Bush, és már más ismert politikusok is, spanyolul szóltak a választókhoz, különösen Texasban és az USA más déli államaiban. Mintegy 52 millió latin-amerikai polgár él az USA-ban, ami az összlakosság 17%-a. Az előrejelzések szerint 2050-re 132 millió fő körül lesz a számuk, ami a lakosság kb. 30%-át fogja kitenni. Ugyanakkor folyamatosan nő a fekete közösség létszáma is, nem beszélve az egyre jelentősebb számú ázsiai bevándorlók rohamosan növekvő számáról.

Végezetül egy fontos tény, ami mindeddig nem került megemlítésre: az USA-ban, csakúgy mint nálunk, sokkal több üresen álló lakás van, mint amennyi hajléktalan ember. Ha az állam akarná, akkor gyakorlatilag egy pillanat alatt meg tudná oldani ezt a problémát. Ez persze felveti a már korábban is említett filozófiai kérdést: Akarjuk-e az állam segítségét, hogy gondoskodjon rólunk, és ezért cserébe durván beavatkozzon az életünkbe, és minden tennivalónkat megmondja nekünk? Azaz szükségünk van-e arra a típusú gondoskodó államra, amelyik durván beavatkozik, és gyermekként kezel minket, vagy egy más módon gondoskodó államot szeretnénk, esetleg új társadalmi modell bevetésével szeretnénk megoldani a problémát? Amennyiben az utóbbit választjuk, akkor mi legyen az a modell?

Valamit viszont mindenképpen választani kell záros határidőn belül, mert ugye az is tarthatatlan állapot hogy egy jólétinek nevezett állam szociálisan érzéketlen, és nem gondoskodik a polgárairól. Mint ahogy az is, hogy gazdasági nehézségei miatt, viharos gyorsasággal kezdjen hozzá a jóléti állam leépítéséhez.

A jövő nagy kérdése, hogy tudunk-e egy olyan új, lehetőleg mindenki által elfogadott filozófiát állítani az állam mögé, amely élhetővé teszi a gyermekeink életét.

---

[1] [Tamás Gáspár Miklós-Puzsér Róbert beszélgetés: A jóléti állam válsága 2007 5:48-6:50 https://www.youtube.com/watch?v=2sI3Ry9o5yY ].

[2] Részlet Abraham Lincoln 1863. november 19-i gettysburgi beszédéből

2015. június 16-án a Közélet Iskolája "Társadalmi mozgalmak filmeken" című kurzusa keretében az "Értékes életek" című filmet néztük meg, amely az észak-amerikai fogyatékos emberek mozgalmáról szól. A fogyatékossággal élő emberek érdekvédelme nem volt könnyű ügy az USA-ban. Annak ellenére sem, hogy Amerika-szerte nagyon sok gyermek született valamilyen fogyatékossággal (látássérülés, hallási, beszéd problémák, mozgássérült… stb.). Volt egy időszak, amikor különösen sok volt pl. a gyermekbénulásos eset.

Nagyon sokáig helyben topogott a fogyatékossággal élő emberek érdekvédelme. A fordulópontot érdekes módon az jelentette e küzdelemben, amikor a második világháborús veteránok hazatértek az európai hadszíntérről. A korabeli filmhíradók felvételeinek tanúsága szerint világosan látszott, hogy rengeteg látás-, hallássérült, végtagját veszített, idegi sokkot kapott katona tért haza. A szövegkörnyezetből az is világosan kiderült, hogy ezeket a katonákat azonban másképp kezelték, mint az eleve valamilyen fogyatékossággal született embereket. Ez tűnt fel valakinek a mozgalom szervezői közül. Mert a mozgalom abból indult ki, hogy ha a háborús veteránoknak jár ez a bánásmód, akkor nekik is. Mert miért ne járhatna alanyi jogon minden amerikai polgárnak?

Ezeknek az embereknek nem azzal volt problémájuk, hogy a veteránok megkülönböztetett elbánásban részesültek, hiszen ők veteránok, akik a hazáért és végső soron minden amerikaiért harcoltak, hanem azzal, hogy a jogrend és a szokások miért sorolják más kategóriába a veleszületett fogyatékosságot, mint a harcokban szerzett fogyatékosságot. Pedig a kettő között igazán jelentős különbség nincs, hiszen akinek nincs karja, annak nincs karja. Teljesen mindegy, hogy veleszületett fogyatékosság miatt nincs karja, vagy más okból következett be ez a dolog.

Felmerült egy konkrét kérdés: Hogyan lehet definiálni a fogyatékosságot? Magyarországon a 2013. évi LXII. törvény szabályozza a fogyatékossággal élő emberek jogait, és esélyegyenlőségük biztosítását. Eszerint fogyatékosnak számít:

1. § “az a személy, aki tartósan vagy véglegesen olyan érzékszervi, kommunikációs, fizikai, értelmi, pszichoszociális károsodással – illetve ezek bármilyen halmozódásával – él, amely a környezeti, társadalmi és egyéb jelentős akadályokkal kölcsönhatásban a hatékony és másokkal egyenlő társadalmi részvételt korlátozza vagy gátolja;” [forrás: Magyar Közlöny 2013. évi 80. szám (2013. V. 24.)]

Más meghatározásokban a fogyatékosság egy változó fogalom, mert egyrészt a mértéke változhat, másrészt pedig felmerül a kérdés, hogy mit tartunk fogyatékosságnak. Ráadásul bárki bármikor fogyatékossá válhat. Az egészségesen született emberből is lehet fogyatékos betegség, baleset, szervi problémák miatt vagy háború esetén harci cselekmények következtében. Éppen ezért a fogyatékosság, a közhiedelemmel ellentétben, igazából nem betegség, hanem egy állapot, ami változhat valamilyen irányban az adott személy élete során. Nőhet is, de szerencsés esetben akár csökkenhet is a fogyatékosság mértéke. Ami viszont tény, hogy akadályként jelentkezik, és bizonyos mértékig gátolja a fogyatékos embert abban, hogy teljes életet élhessen. Azonban ma már az orvostudomány, és a technika fejlődése révén van rá lehetőség, hogy bizonyos fogyatékosságok mellett is lehessen teljes életet élni.

Egy ember alapvetően két módon lehet fogyatékos:

• veleszületett fogyatékossága van
• más okból válik fogyatékossá

A fogyatékossággal született emberekre a társadalom évezredek óta nem jól reagál. Bár voltak kivételek, akik fogyatékosságuk ellenére is kimagasló pályát futottak be, nem ez volt a jellemző. A legtöbb fogyatékossággal élővel szemben hátrányos megkülönböztetéseket alkalmaztak, mert úgy gondolták, hogy az ilyen emberek állapota nem véletlen. Feltételezték, hogy valamiféle felsőbb hatalom (isten) ilyen módon büntette ezeket az embereket.Ezért sok esetben semmilyen közösséget nem akartak vállalni velük az egészségesen születettek. Abból a hamis illúzióból kiindulva, hogy ha ők tiszták maradnak, akkor velük ez nem történhet meg. Tudunk olyan esetekről, amikor a család rejtegette a fogyatékkal született embereket a világ elől, mert szégyellték, sőt sok esetben, még az öröklésből is kizárták őket. Persze tudunk ezektől jóval szélsőségesebb példáról is. Elég, ha csak Spártára utalunk, ahol csak az egészségesen született, erősnek ítélt gyermekek válhattak a szabad spártai közösség tagjaivá. A középkorban gyakran büntettek csonkítással, ami tovább erősítette az előítéleteket. Annak ellenére is, hogy a legtöbb ilyen fogyatékosság a harci sérülésekből eredt. Ráadásul mindehhez elég jelentősen hozzájárultak a babonás rettegések a púposoktól, dongalábúaktól, sántáktól, félszeműektől és egyéb fogyatékossággal élőktől, mert feltételezték, hogy az ördögöt szolgálják.

A fogyatékosság fogalmával kapcsolatban felmerül az a probléma is, hogy a nép ajkán rendre, fogyatékként jelenik meg a fogalom. Pedig a fogyaték egy katonai műszó, amely a készletek fogyására, esetleges végleges kimerülésre utal. Tehát a helyes kifejezés nem fogyaték, hanem fogyatékosság.[1]

A helyzet modern korunkra sem javult sokat, hiszen a 20. század hajnalán még egy uralkodóház trónörököse is komoly támadásoknak volt kitéve, ha valamilyen fogyatékossága volt. Különös tekintettel a roppant militarista légkörű Német Birodalomban, ahol az erős hadvezetésre alkalmas férfi volt az uralkodói eszménykép. Ehhez képest pl. a jövendőbeli II. Vilmos császár bal keze születésétől fogva szinte teljesen béna volt és a testtartását illetően is voltak kisebb problémák, éppen a beteg bal keze miatt. Amennyiben a jobb keze lett volna beteg, talán trónra sem léphetett volna. Ennek megfelelően, gondosan rejtegette is a család ezt a fogyatékosságot.Pl. a ruháinak a szabók különleges zsebet terveztek, a fényképeken is úgy állították be és lehetőleg a nyilvánosság előtti megjelenéseken is arra törekedtek, hogy ne látszódjon ez a gyengesége. Ő maga pedig ép jobb kezét különlegesen erőssé edzette.

Ez nem volt egyedi eset, mert az angol királyi családban is előfordultak hasonló esetek, a Habsburgok között is voltak olyanok, akik valamilyen fogyatékossággal éltek. Tehát látjuk, hogy hogy még a gazdag európai sőt, az uralkodói családokban is komoly problémaként jelentkezett a fogyatékosság kérdése. Ők általában sok pénzt és erőforrást tudtak fordítani a fogyatékossággal élő családtagok ápolására, gondozására, illetve ha olyan volt a személy, akinek nyilvánosan is meg kellett jelennie, és beszélni, akkor az ez irányú felkészítésére.

Az USA-ban ugyan nem voltak európai értelemben vett nemesi arisztokrata családok, csak nagyon gazdag polgári családok, ami persze nem jelentette azt, hogy ők ne lettek volna érintettek a dologban. Ők is rengeteg erőforrást fordítottak hasonló helyzetben levő családtagjaik gondozására. Azonban az egyszerű embereknek minderre nem voltak anyagi erőforrásaik. Ezért a legtöbb fogyatékossággal élő ember, attól függően, hogy mennyire volt súlyos a fogyatékossága, vagy az milyen típusú volt, alapvetően két helyen köthetett ki (hacsak nem volt veterán, kitüntetett háborús hős):

• egy fogyatékossággal élő emberek számára fenntartott „foglalkoztatóban” pl. kosarakat fonhatott nagyjából élete végig, vagy olyan munkát végezhetett, amiről az „okos doktorok” azt gondolták, hogy neki pont megfelelő. Örülhettek, ha az orvosok nem sütötték rájuk, hogy pszichés problémáik is vannak. Az senkit sem érdekelt akkoriban, hogy milyen értelem lakozhat egy valamilyen fogyatékossággal született ember fejében. Pedig a világ egyik legismertebb tudósa egy évtizedek óta kerekesszékben ülő férfi, aki betegsége következtében vált mozgásában, beszédében, írásában korlátozottá és mégis többet tud a világról, mint az emberiség többsége. Ő Stephen Hawking.

• a másik dolog, ami történhetett a fogyatékossággal élőkkel, hogy olykor teljesen alaptalanul is azt mondták: pszichés probléma áll fenn náluk, és azonnal bedugták az ilyen embereket valamiféle intézetbe, ahol gyógyszerezték őket és ha netán panaszkodtak vagy véletlenül magukhoz tértek, akkor ismét csak gyógyszerezték őket. Ezekben az intézményekben pedig embertelen bánásmód uralkodott.

Hogyan lehetett ebből a kilátástalan helyzetből – amelyben a fogyatékkal született embereket kvázi gyermekekként kezelték és azt mondták nekik mindig, hogy nyugalom, majd mi az okos ügyes egészséges emberek segítünk, hiszen mindez a ti érdeketekben történik – mégis kitörni?

Egyszerűen úgy, hogy a modern világban egyszer csak elérkezett az a pillanat, amikor a fogyatékkal élő emberek többsége kezdte úgy gondolni, hogy van lehetőség arra, hogy teljes életet éljenek, még akkor is, ha bizonyos esetekben ehhez segédeszközöket kell igénybe venniük, de mégis látszott ennek az esélye. Ezért azt gondolták, hogy kézbe veszik a saját sorsukat, hiszen ők nem betegek, hanem nekik egy állapotuk van, amely valamilyen szinten gátolja őket, de attól még az értelmi képességeikkel, nincs probléma, képesek lehetnek akár fizikai munka végzésre, vagy komoly szellemi tevékenysége is. Azonban folyamatos ellenvetésekkel találták szemben magukat, amely egyértelműen arra vonatkozott, hogy miért nem lehetséges ez az álmuk. Ezért gondolkodni kezdtek néhányan, azt illetően, hogy mit lehetne tenni ezen ellenvetések kivédésére és a következő dolgot tapasztalták:

A háborúkból valamilyen fogyatékkal visszatérő veteránok más megítélés alá esnek, őket másképp kezelik, pedig ők is fogyatékossággal élők. Az volt a tény, hogy ők megkapják, azt a lehetőséget, amit egy fogyatékossággal született ember nem kapott meg.

Azt látták, hogy a fogyatékossággal élő veterán élete nem biztos, hogy úgymond véget is ért a súlyos sérülését követően, mert ő kapott esélyt az életének az újrakezdésére, míg a veleszületetten fogyatékossággal élő emberek egyre csak azt érezték, hogy ők hátrányos helyzetben vannak, mert néhány szánakozó pillantáson, és kényszeredett mosolyon kívül mást nem kapnak. Emiatt haszontalannak és másodrendűnek érezték magukat.

Azt gondolták, hogy itt az elbírálás elvével van a baj, mert a fogyatékosság az akkor is fogyatékosság, ha velünk született fogyatékról van szó, meg akkor is, ha az életutunk során szerzett fogyatékról beszélünk. A veteránokat természetesen részesítheti és részesítse is, az állam olyan további magas elismerésekben, amilyenben csak akarja – van rá lehetősége és meg is érdemlik a veteránok a magasabb elismerést, hiszen ők egyértelműen hősök, akik testi épségüket adták a hazáért.

Mit lehet tenni ebben a helyzetben?

1. Példát vettek a különböző korábbi mozgalmakról. Pl. nőmozgalmak, a melegek mozgalmáról, a szegénységellenes hálózatról és a feketék polgárjogi mozgalmáról.

1. Mozgósították a kapcsolati tőkéjüket. Ami nagyon jó ötletnek bizonyult abban a szituációban, mert botorság lenne azt gondolni, hogy a kapcsolati tőkét nem lehet átkonvertálni pl. politikai, vagy gazdasági tőkévé. Vagy bármilyen más tőkévé. Ezek az emberek fantasztikusan tudatosan kezdték a kapcsolati tőkéjükből kiindulva felépíteni a mozgalmat. A számításuk nagyon is jó volt, hiszen a felmérésekből nyilvánvalóvá vált, hogy kb. 50 millió embert említettek fogyatékossággal élőként az USA-ban. Ez az óriási szám pedig arra utal, hogy szinte minden amerikai állampolgár érintett a témában, hiszen az ország lakossága 320 millió fő körül mozog. Ez pedig azt jelenti, hogy minden hatodik amerikai ember, azaz a teljes lakosság kb. 16-18%-a valamilyen fogyatékkal él. Tehát a rokonsági kapcsolatok révén nagyon valószínű, hogy szinte mindenki érintett a probléma megoldásában valamilyen módon. Azonban a politikusok még egy ideig, a maguk szokásos arrogáns, lekezelő módján bántak a mozgalom tagjaival és vezetőivel. Szokásukhoz híven – csakúgy, mint a kisebbségi csoportok vezetőit – megpróbálták a fogyatékossággal élők mozgalmának tagjait is gyermekként kezelni. Szemmel láthatóan megpróbálták a kisebbségekkel szemben alkalmazott szokásos politikai pályára beterelni a mozgalmat, de ez ment nekik, mert Nixon elnökig jutott az ügyük.

Ehhez a részsikerhez azonban nagyon hosszú út vezetett, hiszen a II. vh. óta bizony már addigra igencsak víz folyt le a Mississippin. Negyedszázad is eltelt, mire az elnök elé került a tervezet. Persze az elnök előtt meg kellett még küzdeni egy kormányzóval és a teljes hivatali apparátussal is. E küzdelem jegyében hamarosan ülődemonstrációkra, hivatal elfoglalásokra került sor, amelyekben a jogaikat követelték. Nem kérték, hanem követelték. A politika szokásához híven megpróbálta őket úgymond „palira venni” és folyamatos ígérgetésekkel, egyeztetésekkel, tárgyalásokkal húzni az időt, hogy ne kelljen teljesíteni a követeléseket. Azt gondolták, hogy idővel a mozgalom úgyis elhal magától. Azonban nem ez történt. A mozgalom vezetői átlátták a helyzetet és azonnali lépésekre szánták el magukat. Gyakorlatilag kikényszerítették az aláírást a kormányzótól, ami által a törvény zöld utat kapott. Azonban Nixon elnök nem akarta aláírni. Az nem igazán derült ki, hogy miért nem, csak az, hogy nem akarta. Végül a súlyosbodó gondjai rákényszerítették, hogy mégis aláírja. (Nixon gondjai egyébként addig súlyosbodtak, hogy végül le kellett mondania). Azonban aláírás ide vagy oda, a törvény nem került bevezetésre. Ez egészen George Bush elnökségéig váratott magára.

1. Fontos felismerés volt a személyes érintettség nyomán történő kapcsolatépítés elkezdése. Mert ennek nyomán a kapcsolattartó személyen keresztül hidakat tudtak építeni a döntéshozók és a gazdasági aktorok felé. Ilyen módon került kapcsolatba a kibontakozó mozgalom az USA legfelsőbb, zárt, a kapuit csak nehezen megnyitó köreivel. Pl. az elnök személyes tanácsadói körével, amely abszolút belső, bizalmas kör. Ennek nyomán felkerültek az ország politikai térképére, mert így bekerültek azon szervezetek szűk körébe, akikkel a pártok számolnak, mert azt gondolják, hogy komoly ráhatásuk lehet az érdekérvényesítő képességeik növelésére. Ez komoly sikernek számított, mert a politika mindig a bináris kódok mentén osztályozza partnereit, amely a hatalomra kerüln–-ellenzékben lenni kód, és a partnereket is aszerint válogatja, hogy mennyire hatásosak a hatalomra kerülés vagy éppen az ott maradás szempontjából.

1. Mivel pedig nagyméretű, majd minden amerikai családot érintő problémáról volt szó, ezért ezt az ügyet célszerű volt közös ügyként kezelni, ami szinte azonnal kicsavart a hatalom kezéből egy nagyon fontos fegyvert: az egyéni ügykezelés fegyverét. Ennek során elhúzzák az ügyeket a lehető leghosszabb ideig, miközben senki nem tud semmit a másik ügyéről, és így felszámolódik a közösségi cselekvés lehetősége is. Az emberek ugyanis mindezek miatt gyakorlatilag soha nem lesznek egyszerre egy helyen, hogy közösen tudjanak tiltakozni. Ennek felismerése rögtön ráébresztette a közösséget arra, hogy közösen kell tiltakozni és nem elég csak az azonos problémával küzdő fogyatékos szervezeteknek hálózatba tömörülni országszerte, hanem a látásfogyatékossággal rendelkezőknek is szövetségre kell lépni a siketnémákkal és a mozgásukban korlátozott emberekkel stb. egyszerűen azért, mert így logikusan megnő a szervezet érdekérvényesítő képessége.

Ezt a korábban már említett tanulási folyamat eredményeképpen figyelték meg, miután figyelemmel kísérték a korábban oly erős szakszervezeti mozgalom hanyatlását is. Azt lehetett ugyanis tapasztalni, hogy a korábban több ezres, több tízezres vagy még annál is nagyobb tömegeket mozgatni képes helyi szakszervezetek már nem is olyan félelmetesek a hatalom gyakorlói számára. Méghozzá azért nem, mert elaprózódtak. Már egész egyszerűen nem képesek annyi embert megmozgatni egyszerre, egy időben, mint néhány évvel azelőtt. Ennek az oka rendkívül egyszerű: a technikai fejlődés és a termelőeszközök hatékonyságának növekedése miatt egyrészt nincs már szükség annyi munkásra, mint korábban. Másrészt pedig az egykori mamut vállatok is többnyire eltűntek, ma már nem léteznek. Akik pedig még vannak, azok apró kis üzemekre bomlottak, néhány száz, vagy egy-két ezer munkást foglalkoztatva egy-egy városban. Ezek a munkások pedig váltóműszakban dolgoznak, és szinte soha nincsenek olyan sokan egy helyen, egy időben, tömeget alkotva, hogy eredményesen sztrájkolni, vagy tüntetni tudjanak. Megállapították, hogy hatásosan sztrájkolni igazából csak az állami szektor, vagy a hozzá nagyon közelálló vállalkozók alkalmazottai tudnak. PL. az egészségügyi dolgozók, pedagógusok, vasutasok, repülőtéri, tengerészeti alkalmazottak, rendőrök… stb. nyilvánvaló más módszert kell keresniük, amivel sok embert lehet az utcára vinni, hogy nyomást tudjanak gyakorolni.

1. Kezdetét vette a korábbi mozgalmak tanulmányozása. A kiindulópontja az volt a vizsgálatnak, hogy milyen olyan mozgalmak voltak, amelyek meg tudták érinteni a teljes amerikai társadalmat azáltal, hogy mindenkit érintett a problémafelvetésük. Ilyen volt a nőmozgalom, a meleg mozgalom, a háború-ellenes mozgalmak, sőt még a hippi mozgalom is, de legfontosabbnak a fekete polgárjogi mozgalmat találták.

Fekete polgárjogi mozgalom:

A feketék az USA lakosságának 15-20%-át teszik ki, kb. 50 millió ember. A felmérések szerint minden 5. amerikai fekete. Amikor szükséges, óriási tömegekben mozdulnak meg viszonylag egységesen. Bojkottjaik roppant hatásosnak bizonyultak, Malcolm X és Martin Luther King mozgalmai szintén. Hatalmas méretű tömegrendezvényeikkel nyomást tudtak gyakorolni a Kongresszusra is és szavaikat a világ minden táján ismerik, zászlaikra tűzték az elnyomott polgári jogaikért küzdő tömegek. Több alkalommal is előfordult, hogy a Nemzeti Gárdát kellett kivezényelni, amikor rasszista cselekmények miatt a felbőszült tömegek az utcára vonultak.

Szervezettségüket tekintve messze előtte jártak, minden más szerveződésnek. Ezért érdemesnek tartották részletesebben is tanulmányozni a szervezetüket és az alkalmazott módszereiket.

Ennek hatására ismerték fel, hogy nem elég csak követelni a jogokat, hanem a fogyatékossággal élők mozgalmát polgárjogi mozgalommá kell szélesíteni. Azon egyszerű oknál fogva, hogy bár Amerika szeret a SZABADSÁG őrzőjének szerepében tetszelegni a világban, mégis megesett az a szégyen, hogy saját földjén nem biztosította, saját polgárai számára azt a jogot, hogy szabadon eldönthessék, miképpen szeretnének élni és mivel szeretnének foglalkozni, hanem kvázi gyermeki szerepbe kényszerít felnőtt, döntőképes embereket és nem biztosítja számukra a jogot, hogy önállóan dönthessenek a saját életükről. Mert a POLGÁROKNAK, akik a nemzetet alkotják, joguk van dönteni a saját életük felől. Folyamatosan hangsúlyozták, hogy ők nem betegek és képesek mindarra, amiről a kirekesztő gondolkodású emberek azt gondolják, hogy nem. Van hozzá erejük, és kitartásuk, jók az értelmi képességeik, is, és igenis nekik is jár mindaz, ami másoknak; és ha mások képesek voltak polgárjogi mozgalommal kivívni a jogaikat, akkor ők miért ne lennek erre képesek?

Felismerték, hogy az alkotmányra lehet hivatkozni a kirekesztésük jogellenes volta ügyében, mert az alkotmány széles körű jogokat biztosít mindenki számára azt illetően, hogy elfoglalhassa a társadalomban az ő méltó helyét. Alkalmazni kezdték hát a jogszabályt a megfelelő módon! Azért volt ez irgalmatlanul fontos, mert a jogszabályt korábban nem próbálták meg alkalmazni a fogyatékossággal élők esetében, ugyanis régebben a fogyatékossággal élők egyszerűen beletörődtek az elutasításokba. Azonban azzal, hogy elkezdték alkalmazni a jogot, kellemetlen perceket szereztek az őket kirekesztő módon kezelő hivatalok számára, és precedenst teremtettek a megnyert perekkel. A precedens pedig az amerikai bírósági gyakorlatban rendkívül fontos dolog.

Minőségi ugrás is történt a mozgalom életében, amikor sikerült egy komplett filozófiát állítani a mozgalom mögé. Ennek értelmében folyamatosan amerikai POLGÁROKKÉNT definiálták magukat, utalva arra, hogy a hivatalok nem kezelik őket polgárként. Ez roppant kínosan érintette a politikai vezetőket, hiszen folyamatosan 50 millió amerikai ember nevében mondták ezt.

A polgár szó jelentését tekintve, ők kifejezetten abban az értelemben jelölték magukat POLGÁRNAK, miszerint:

• választók, és
• választhatók

Azaz részt kívánnak venni az USA közügyeiben.

• továbbra is élni kívánnak az üzleti célú vállalkozások indításához való jogukkal;
• és azzal a kötelességükkel is az ebből befolyó összeg utáni adóval támogassák városukat/hazájukat, mint ADÓFIZETŐ ÁLLAMPOLGÁROK;
• fenntartják a jogot a műveltség elérésére;
• amennyiben anyagi helyzetük lehetővé teszi, FILANTRÓP tevékenységet is kívánnak folytatni;
• valamint képességeikhez mérten részt kívánnak venni a haza védelmében is.

Ezekből következően az állam vezetőit hamarosan roppant kellemetlen meglepetések érték, mert nem várták ezeket a heves „támadásokat” a fogyatékossággal élőktől. Nagyon kínos volt szembesülniük azzal, hogy itt 50 millió ember nevében olyan alapjogokat követelnek, amiknek a biztosítását egy valóban jóléti államnak és egy valóban szabad országnak minden különösebb tüntetés és polgárjogi követelés nélkül már régen automatikusan biztosítania kellett volna.Ekkor már olyan profi volt a szervezet, hogy konkrétan egy egész filozófiát állított a mozgalom háta mögé, amelyben azokkal a teljesen logikus, és ráadásul igaz – tehát mindenki által elfogadható – tényekkel érvelt miszerint

• ők adófizető polgárok, akiknek joga van pl. az épületek, és az utak akadálymentesítésének követeléséhez, hogy bejuthassanak az egyébként általuk is fenntartott állami intézményekbe.

• ők ugyan lehet, hogy fizikailag korlátozva vannak a mozgásukban, a hallásukban, a látásukban vagy másban, de értelmi képességeiket tekintve felelősen dönteni tudó, választó és választható polgárok.

• Folyamatosan hangsúlyozták, hogy ők sokan vannak. Konkrét számadatokkal is alátámasztották, hogy valójában mennyien is – kb. 50 millióan. A szám azóta nyilván nőtt, akárcsak az USA lakossága. Ez a szám nagyjából azt jelenti, hogy a kb. 320 millió fős lakosság esetén, minden hatodik ember fogyatékossággal élő személy. Azaz szinte minden család érintett valamilyen módon a fogyatékosság kérdésében. Kevés olyan családot lehetne találni az USA-ban ahol legalább a rokonságban nincs egy fogyatékkal született ember.

• Az is rendszeresen felhozott érvük volt, hogy a fogyatékossággal született emberek jogfosztottságban élnek a saját hazájukban, amely elvileg egy jóléti államként definiálja önmagát és szeret a Szabadság Hazájának szerepében tetszelegni. Márpedig milyen jóléti állam az, ahol sajnálják a pénzt a fogyatékossággal élő polgárok életének megkönnyítésére? Hol van a szabadság, ha nem garantálják a jogaikat polgárjogi törvényben?

Időnként azért még egy kis rafinériát és pszichológiát is képesek voltak belevinni a történtekbe. Pl. amikor az ülődemonstrációk alkalmával kihasználták, hogy a rendőrök határozottan kellemtelennek érezték a fogyatékossággal rendelkező emberekkel szembeni rendőri intézkedést és a sajtó visszhangja is ilyen volt ezeknek az eseményeknek. Hiszen itt nem bűnözők börtönbe viteléről volt szó vagy az amerikai hivatalok által annyira szeretett érdemtelen kategóriába eső emberekről, hanem ha ezen a logikán belül maradunk, akkor az úgymond tisztességes, az alkotmányban is rögzített jogaikat követelő, adófizető amerikai állampolgárokat ért méltánytalan bánásmódról.

Menetközben pedig újabb előrelépés történt a mozgalom életében, mert jelentős szervezetfejlesztés is lezajlott. Minden feladatnak lett pl. felelőse, és új vezetők álltak a mozgalom élére. Köztük két olyan is, aki kellő súllyal tudta kezelni az ügyet. Az egyikük képviselőként jutott a kongresszusba, míg a másik kiváló republikánus pártbeli kapcsolatokkal rendelkezett (olyannyira, hogy a családja igen közzel állt Ronald Reagan elnök belsőköréhez, ahol a konkrét politikai döntések születtek), és nem okozott számára gondot az utazás sem. Többször is vissza tudott menni tárgyalni ugyanoda, mert a költségekkel nem volt gondja. Ráadásul családjára való tekintettel elutasító válaszokat sem igen kapott. Ez az ember kiválóan tudott tárgyalni, és komoly meggyőző erővel rendelkezett. Hamarosan ő lett a szervezet vezetője. Fokozatosan megújult a szervezet és a modern szerveződésekhez hasonlóan mindennek felelőse lett benne. Ez óriási előrelépés volt hatékonyság és szervezettség tekintetében, mert profin kezdtek el működni. Lassan, lépésről-lépésre haladva kezdtek el építkezni és mindig kijelöltek valamilyen reális, rövid időn belül elérhető és elérendő kis célt. A sok kis cél, mellett a nagy cél az volt, hogy felismerték, hogy ők itt most egy polgárjogi harcot vívnak, és ha nem megy egyben aláíratni az éppen aktuális elnökkel a jogaikat deklaráló törvényt, akkor keresztülviszik majd apránként, szinte feltűnésmentesen.

---

[1] Varga Stella: Segítség a sérült embereknek: https://muosz.hu/cikk.php?page=szakosztalyok&id=2996&fo=6&iid=87

A Közélet Iskoláját azért hoztuk létre, hogy elősegítsük azt, hogy Magyarország egy valóban demokratikus ország legyen. Ehhez többek között arra van szükség, hogy minden állampolgár – függetlenül osztályhelyzetétől, nemétől, etnikai származásától, testi adottságaitól stb. – ténylegesen részt tudjon venni az őt érintő és érdeklő kérdések megvitatásában és valódi beleszólása legyen a közügyek alakulásába.

Elnyomott társadalmi csoportok tagjaival együtt dolgozva az elmúlt évek során nagyon sokszor megtapasztaltuk, hogy milyen sokféle akadállyal szembesül rengeteg ember Magyarországon, amikor a politikai jogaival szeretne élni – legyen szó az országgyűlési választásról, a gyülekezési jogukról, vagy a véleménynyilvánításról. A Város Mindenkié csoportban végzett munkánk során az is nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy sok társunk – aktív, kíváncsi, gondolkodó emberek – gyakran a legelemibb információkhoz sem jutnak hozzá az aktuális közéleti kérdésekkel kapcsolatban.

Egyszerre hihetetlen és elfogadhatatlan, hogy a 21. században, amikor sokan a zsebükben hordják a híreket a világ legtávolabbi pontjáról is, sokaknak az is komoly nehézséget okoz, hogy megfelelően tájékozottak legyenek legalább a fontosabb belpolitikai ügyekkel kapcsolatosan – mert nincs pénzük napi- és hetilapokra, nincs számítógépük vagy ahhoz internet előfizetésük, mert a szállón egyetlen konnektor jut 8-10 emberre (!) stb.

Mi hiszünk abban, hogy mindenkinek joga van a minőségi, elfogulatlan információhoz és ahhoz is, hogy minderről véleményt formáljon, és ezt másokkal megossza. Ez a demokratikus berendezkedés egyik sarokköve, hiszen ez az alapja egymás megértésének és tiszteletének, illetve az ezen alapuló szolidaritásnak, amelyek nélkül egy társadalom nem tud megfelelően (valódi részvételt biztosítva, elnyomásmentesen) működni. És a tapasztalataink újra és újra megerősítik, hogy nagyon sok embernek van is igénye a közéleti tájékozottságra és az ezzel kapcsolatos eszmecserére – társadalmi státuszuktól függetlenül. Ezért szerveztük meg a közéleti klubot, ahol hétről hétre hátrányos helyzetű állampolgárokkal vitattunk meg aktuális közéleti kérdéseket.

A viszontagságos indulás után a végül a BK 41 közösségi térben tartottuk a foglalkozásokat – ezúton is nagyon köszönjük Kalmár Szilárdnak a lehetőséget! Eredetileg azért szerettük volna egy szociális intézményben (pl. nappali melegedőben vagy családok átmeneti otthonában) megszervezni a klubot, hogy az ott élő vagy ott megforduló emberek számára valóban minimálisra szorítsuk a részvétel elé tornyosuló akadályokat – ne kelljen sok időt rászánniuk erre, ne kelljen hozzá utazniuk stb. Ehhez képest komoly kompromisszumot jelentett a Bérkocsis utcai helyszín, de mégsem olyan nagyot, hiszen itt is nagyon sok hátrányos helyzetű ember fordul meg nap mint nap – volt is, aki úgy csatlakozott be a klubba vagy csak egy-egy beszélgetésbe, hogy valamilyen más célból épp ott volt a BK-ban. Ráadásul így a lehetőség adottá vált mindenki számára, nem csak az adott intézményt használó emberek számára.

A klubon minden alkalommal két aktuális közéleti témát dolgoztunk fel. Ezeket a Ámon Katával, a klub másik szervezőjével – a Közép-európai Egyetem kutatójával és A Város Mindenkié csoport szövetséges aktivistájával – közösen készítettük elő, de a többi résztvevő számára is végig adott volt a lehetőség, hogy témajavaslatot tegyenek, illetve őket érdeklő cikkeket hozzanak. A foglalkozásokon közösen elolvastunk néhány, a témák különböző oldalait megvilágító cikket, illetve megnéztünk egy-egy kapcsolódó hírvideót és ezek alapján beszélgettünk az adott kérdésről. Általában olyan, a magyar belpolitikát aktuálisan meghatározó témákról beszélgettünk, mint például a „nemzeti konzultáció” a bevándorlásról/menekültekről, a halálbüntetés visszaállítása, vagy az ápolónők mozgalma. Alkalmanként nemzetközi eseményekről is beszélgettünk, például a baltimore-i rendőri erőszakról és az ennek nyomán kibontakozó állampolgári mozgalomról. Amikor pedig épp nem volt semmilyen nagy port felverő ügy sem itthon, sem más országokban, akkor jutott időnk olyan, hosszabb távon is meghatározó és épp aktualitást nyert témákról beszélgetni, mint a Paks 2 beruházás vagy az iskolai szegregáció.

Noha eredetileg többre számítottunk az alkalmankénti 4-5 résztvevőnél, a beszélgetéseink, vitáink hétről hétre nagyon tartalmasak és értékesek voltak. Érezhetően sokat tanult minden résztvevő – a klub szervezőit beleértve – abból, hogy meghallgatta mások véleményét és ezáltal megismert más, új nézőpontokat, lehetősége nyílt más szemszögekből megközelíteni a kérdéseket, amelyekről beszélgettünk.

A beszélgetéseket Kata és én felváltva moderáltuk, hogy ezzel is biztosítsuk, hogy mindenki valóban lehetőséget kaphat véleménye kifejtésére, nem csak azok, akiknek ez egyébként is könnyebben megy. Számomra nagy öröm volt, hogy a résztvevők között kifejezetten sok nő volt – az állandó résztvevők nagyobb része, akik nagyon aktívan részt vettek a beszélgetésekben, vitákban, határozott véleményeket, illetve kritikákat fogalmaztak meg, ugyanakkor nyitottak voltak mások álláspontjára is.

A tavaszi tapasztalatok összegzése és kiértékelése, a fontosabb tanulságok levonása után szeptemberben egy másik helyszínen folytatjuk majd a foglalkozásokat, más résztvevőkkel. Újra megpróbálkozunk a szociális intézményekkel, illetve lehetséges, hogy egy munkásszállón fogjuk megszervezni a klubot.

Dósa Mariann

Fotó: Várady István

Jelölj te is hátrányos helyzetű aktivistákat és érdekvédőket!

A Közélet Iskolája és a Napvilág Kiadó közös kötet kiadására vállalkozik, melynek célja, hogy a szélesebb nyilvánosság számára is bemutasson olyan embereket, akik életük során megtapasztalták az elnyomást és kirekesztést és éppen annak érdekében végeznek közéleti, aktivista vagy érdekvédő szerepet, hogy megszüntessék az igazságtalan társadalmi körülményeket.

A készülő könyv egyrészt inspirációként kíván szolgálni azok számára, akik hátrányt szenvednek a magyar társadalomban és modellt kíván mutatni arra, hogy a legnehezebb körülmények között élő emberek is képesek jogaikkal aktívan élő, másokért is cselekvő állampolgárokként élni. Másrészt azok számára is pozitív példát kíván mutatni, akik nem tapasztaltak meg elnyomást vagy kirekesztést és ezért nehezen tudják elképzelni, hogy hátrányos helyzetű emberek közösségi vezetőkké váljanak.

A kötetben összesen 10 portré fog szerepelni, többek között hajléktalan, LMBTQ, szegénységben élő, fogyatékkal élő, roma, bevándorló és közmunkás tapasztalattal rendelkező aktivistákkal. A szöveges portrékat Csoszó Gabriella képei fogják illusztrálni.

Azért hogy a portrék tükrözzék a magyarországi aktivista-érdekvédő közösség sokszínűségét, nyilvános pályázatot hirdetünk!

Ha ismersz olyan hátrányos helyzetben élő embert, aki érdekvédelmi, közösségszervező, vagy egyéb közéleti munkát végez a hozzá hasonló helyzetben élők körében, küldd el jelölésedet az itt elérhető jelölő lapon.

Jelölési határidő: augusztus 30.

További információ:

www.kozeletiskolaja.hu, kozeletiskolaja@gmail.com, 06 20 381 8996 (Udvarhelyi Tessza)

Sokat hallod, hogy passzív a magyar társadalom?
Mi sosem lázadunk fel?
Itt nincs kultúrája a civil mozgalmaknak?

Gyere el A Város Mindenkié és a Közélet Iskolája közösségi nyári egyetemére és ismerkedj meg a legizgalmasabb magyarországi társadalmi mozgalmak és önszerveződések képviselőivel!

Mikor? 2015. augusztus 1-2. (szombat-vasárnap) 10-20h
Hol? Budapest VIII. ker. Szentkirályi utca 22-24. (Tégy az emberért! központ)

Hátrányos helyzetű, szegénységben élő embereket különösen nagy szeretettel várunk!

SZOMBAT
10-11.30h Kerékpárosmozgalom: Lóczi Viola - Critical Mass, Halász Áron - I Bike Budapest, László János - Magyar Kerékpárosklub

11.45-13h Közösségfejlesztés: Csendes József - Dialóg Egyesület, Szakadát Sára - Bagázs Egyesület, Csóka Sándor - Civil Összefogás Egymásért Egyesület (Borspdbóta), Torgyán Berta - Grundkert

13-14h Ebéd

14-15.30h Lakhatási mozgalom: Várady István - A Város Mindenkié, Tóth Fruzsina - Utcajogász, Utcáról Lakásba Egyesület

15.45-17.15h Nőmozgalom: Süvecz Emese - PATENT, Nógrádi Noá - NANE, Lakatosné Jutka (A Város Mindenkié - HANEM), Barna Emília (Nőkért Egyesület)

17.30-20h Fogyatékos emberek mozgalma

Filmvetítés: Értékes életek

Beszélgetés: Kiss Csaba - Rehab Critical Mass, Csordás Anett - Lépjünk, hogy léphessenek, Domán Zoltán - Halmozottan Sérültek Heves Megyei Szülőszövetsége

VASÁRNAP

10-11.30h LMBTQI mozgalom: Karlik Cintia - Budapest Pride, Feró Dalma - Buzi újhullám, Kolos Orbán Krisztina - Transvanilla, Rédai Dorottya és Kövesi Györgyi - Labrisz

11.45-13h Alternatív gazdasági modellek: Erdős Zoltán - Szatyor Egyesület, Cylonomia, Szalay Ágnes - Gólya közösségi ház

13-14h Ebéd

14-15.30h Migráns érdekvédelem: Szántó Diana - Artemisszió Alapítvány, Annastiina Kallius - Migszol csoport, Menedék Egyesület

15.45-17.15h Lakhatás: problémák és jogok

17.30-20h Környezetvédelmi mozgalom
Filmvetítés: Ha egy fa kidől
Beszélgetés: Kaufer Virág - Greenpeace, Újszászi Györgyi - Védegylet

Kávét, teát és szerény ebédet biztosítunk.

A rendezvény teljes ideje alatt játszóházat biztosítunk a gyerekeknek!

Kérjük, aki megteheti, hozzon magával rágcsálnivalót vagy gyümölcsöt, hogy másokkal megoszthassa!

A belépés ingyenes, előzetesen regisztrálni nem szükséges.

A nyári egyetem plakátja innen letölthető

A nyári egyetem szórólapja innen letölthető

Facebook-esemény

További információ: Udvarhelyi Tessza (06 20 381 8996)

Az elmúlt 2 hónapban 8 alkalommal voltam részese a Közélet Iskolája „Társadalmi mozgalmak filmekben” elnevezésű képzésének. Ennek keretében olyan filmeket néztünk meg, amelyek a világ különböző pontjain, egymástól függetlenül, civil kezdeményezésre, a társadalom perifériájára szorult társadalmi rétegek mozgalmain keresztül mutatták be, hogy az emberek hogyan, miképpen adtak hangot elégedetlenségüknek.

Láttunk hajléktalan és fogyatékkal élők embereket, kisebbségben élőket, gyári munkásokat, környezetvédőket az utcára vonulni, hangjukat hallatva, emberi méltóságukat megőrizve, újabb és újabb embereket megszólítva, petíciókkal a kezükben küzdeni, harcolni saját magukért. A legjobb az egészben az volt, hogy minden alkalommal volt egy szakértő, aki velünk együtt nézte meg a filmeket, mi pedig vele együtt veséztük ki azokat. Átbeszéltük mi volt benne jó, mi volt érdekes, kire milyen hatással voltak a látottak. Érdekesek, és izgalmasak voltak a vélemények, hisz mindannyian más területről érkeztünk, más problémákra keressük a megoldást. Különös jelentőséggel bír a dolog, ha figyelembe vesszük a magyarországi gyűlöletkampányt a politikai elit részéről.

Lehetetlen volt nem asszociálnunk a mi társadalmunkban végbemenő, egyre inkább negatív töltetű változásokra, amikkel nap-mint nap találkozunk. Gondolataink azonnal arra terelődtek, hogy a filmeken látottak mennyire helyettesíthetőek be a mi társadalmunkba, hisz ezeknek a mozgalmaknak a mozgatórugója az volt, hogy az emberek képesek voltak bőrszíntől, vallástól, hovatartozástól függetlenül együtt, egyazon cél mögé felsorakozni. Ebből én azt a következtetést vontam le, hogy a szegénységnek van egy olyan fokozata, amikor minden külső tényező semmissé válik. Vagyis, ha az emberektől mindent elvesznek, az elkeseredés, a reménytelenség képes lebontani azokat a falakat, amiket nagyon nehéz lebontani. Azonban az igazsághoz tartozik az is, hogy az elmúlt hetekben, napokban magam is több tüntetésen ott voltam, így saját szememmel bizonyosodtam meg arról, hogy valami mégis csak elindult. Ennek pozitívuma, hogy a falak elkezdtek lebomlani, negatívuma, hogy ezek szerint baj van, nagy baj van az országban.

A 8 film közül engem leginkább az fogott meg, amelyikben Indiában egy gát megépítése miatt a folyó környezetében lévő falvakat nemes egyszerűséggel elárasztották, az ott lakók pedig földönfutókká lettek. Számomra is érthetetlen, hogy napokig kattogott bennem a filmvásznon pergő kockák mondandója, hisz éppen a környezetvédelem az, ami legtávolabb áll tőlem. 3 nap kellett, mire megértettem, hogy a hiba bennem van. Ugyanis számomra a víz egy teljesen természetes dolog! Megnyitom a csapot és iszom. Teleengedem a kádat és fürdőm. Elmegyek a Balatonra, és a langyos, élő tóban órákon át hűsölök. Nekem a víz olyan, mint az oxigén. Van. Ám az ott élők számára a folyó a megélhetést jelentette. Természeti népek, ahol nincs infrastruktúra. A folyómenti terület az otthonuk, ott születtek, ott nőttek fel, ott hagyományozódott generációól generációra a földművelés tudománya, ott imádkoztak Isteneikhez.

Hihetetlenül dühítő volt, hogy emberszámba se vették ezeknek a kisfalvaknak az egyszerű, ám igencsak dolgos lakóit. S amiért talán még inkább mély hatással volt rám a film, hogy itt is megoszlott az ország lakossága. Kívülről nézve a maga módján mindkét félnek igaza volt. A gazdaságnak erősödnie kell, a technológiának az a dolga hogy megkönnyítse a mindennapokat, de egyetlen pillanatig sem szabad elfeledkezni arról, hogy az ember a társadalom és a környezet szerves része. Számolni kell vele. Ha valamit elveszek, helyette adnom kell valamit, hogy az egyensúly megmaradjon. Olyan nincs, hogy csak elveszek…. (nem ajánlottak számukra fel más területeket, sokszor kényszerítették őket a kitelepedésre, akár karhatalmi módszerrel is). Ez a film nem zárult pozitív eredménnyel, csak részmegoldások születtek.

A képzéssel kapcsolatban még egy gondolat: az utolsó alkalommal körbefutott egy kérdés, amit azóta is próbálok megfejteni. Kinek mit jelent a demokrácia? Általános iskolai tananyag (kellene, hogy legyen). De ha belegondolok, nem tudom a választ! Igen, persze, bemagoltunk valamit az iskolában szabadságról, jogokról, társadalmi igazságosságról, és még sorolhatnám, de ha ezt kivetítem a mai magyar társadalomra, ami mindettől függetlenül működik, alakul, formálódik, akkor nem tudom megfogalmazni. Az pedig, hogy hogyan kellene működnie egy demokratikus országnak? Fura… csak azt tudom, hogyan nem működhetne…

A szervezőknek, és most kiemelve Dósa Mariannt, nagyon köszönök mindent! Rengeteg plusz anyaggal segített megérteni az aktuális témákat! Én ismét rengeteget tanultam!

Nemesnyik Judit

Fotó: Várady István

2012-ben, egy külföldi tanulmányút során ismerkedtünk meg a Touchstones (‘próbakő’) programmal, amelynek keretében politikai filozófia foglalkozásokat tartanak nagyon sokféle környezetben – általános és középiskolákban, közösségi főiskolákon és börtönökben. Már első hallásra nagyon mély nyomott hagyott bennünk a börtönbeli program alap elgondolása – hogy minden embernek joga van ahhoz és képes is arra, hogy politikai–filozófiai–erkölcsi kérdésekről véleményt alkosson, illetve vitázzon másokkal, és hogy ebből mindenki csak gazdagodhat. Emellett szintén fontos inspirációt jelentett számunkra a Michelle Fine által megszervezett részvételi akciókutatás, ami egy amerikai női börtönben mérte fel az intézményben működő főiskolai program hatásait, a fogvatartott diákok aktív kutatói részvételével. Tulajdonképpen évek óta dédelgettük magunkban a gondolatot, hogy elindítunk itthon egy hasonló kezdeményezést, ami végül idén áprilisban meg is történt – ekkor vette kezdetét a társadalmi egyenlőtlenségekről szóló, 12 hetes kurzusunk a Budapest Fegyház és Börtön Kozma utcai fogházának drogprevenciós körletén.

A ’Próbakő’ programhoz hasonlóan mi is abból az alapvetésből indultunk ki, hogy a társadalmunkról, az abban uralkodó gazdasági-politikai folyamatokról és az ezekkel összefüggő alapvető erkölcsi kérdésekről való tudás és gondolkodás épp olyan fontos az aktív társadalmi részvételhez, mint a szabályok betartása vagy a munkavégzés. Úgy gondoljuk, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulásával és azok következményeivel kapcsolatos tudás révén a fogvatartottak jobban megérthetik az őket körülvevő társadalomban zajló folyamatokat, illetve az uralkodó társadalmi-politikai viszonyokat és így a szabadulásuk után könnyebben és talán nagyobb sikerrel is tudnak visszailleszkedni ebbe a társadalmi környezetbe.

Mivel egyikünk sem dolgozott még ilyen környezetben, viszonylag hosszas előkészület előzte meg a képzés elindítását. Az intézmény vezetőségével történt egyeztetés és a képzés hivatalos engedélyeztetése mellett szakmailag is fel kellett készülnünk a kurzus megtartására. Ebben az intézmény pszichológusa, Fiáth Titanilla volt segítségünkre, aki tanácsaival látott el bennünket már a képzés megtervezése és az engedélyeztetési folyamat során és az engedély kiadása után egynapos képzést tartott nekünk a büntetésvégrehajtás magyarországi intézményrendszeréről, a drogprevencióról és az itt zajló egyéb foglalkozásokról, valamint a fogvatartottak társadalmi hátteréről, illetve az ő börtönbeli életükről és viszonyaikról. A droghasználat magyarországi társadalmi vonatkozásairól Dávid Ferenc, a Kék Pont Alapítvány munkatársa tartott nekünk rövid képzést, így ezt a szempontot is meg tudtuk jeleníteni a foglalkozások során.

Ezzel párhuzamosan zajlott a tananyag kidolgozása. A magyarul elérhető társadalomtudományos irodalom előzetes feltérképezése után arra jutottunk, hogy legjobb lesz, ha mi magunk írjuk meg a képzés alapját képező olvasmányokat. A kurzus témájához kapcsolódó legfontosabb elméleti szövegek sajnos nem elérhetőek magyarul és a magyar nyelvű irodalom nagy részének nyelvezete sem hozzáférhető alacsonyan iskolázott emberek számára – márpedig a fogvatartottak körében (épp a kurzus során tárgyalt egyenlőtlenségek következtében) sokan nem juthattak el az általános iskola befejezéséig vagy ennél sokkal tovább. Ezért elkészítettük a Közélet Iskolája saját olvasókönyvét, amely a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulásáról és újratermelődéséről szóló legfontosabb társadalomtudományi szövegek pár oldalas, közérthető, magyar nyelvű összefoglalóiból áll. ^[1] Ezúton is nagyon köszönjük Jelinek Csabának a szöveggyűjtemény megszerkesztésében nyújtott segítségét. A feldolgozott irodalomban megtalálhatók többek között Pierre Bourdieu, Loic Waquant, Iris Marion Young és Amartya Sen szövegei, valamint számos magyar társadalomtudós, illetve tapasztalati szakértők írásai.

A képzés során az alábbi témákat dolgoztuk fel a résztvevőkkel: társadalmi kirekesztés és elnyomás; munka; földrajzi és lakhatási egyenlőtlenségek; iskolai szegregáció, a tudáshoz és információhoz való hozzáférés egyenlőtlenségei; etnikai egyenlőtlenségek; bebörtönzés és kriminalizáció; nemek közötti egyenlőtlenségek; társadalmi egyenlőtlenségek világviszonylatban; kulturális és szimbolikus egyenlőtlenségek.

A hosszas előkészületek után áprilisban végre elkezdtük a képzést. Átlagosan 12-15 fogvatartott vesz részt a foglalkozásokon, 25 és 65 év közötti férfiak, a legkülönbözőbb társadalmi háttérrel. A drogrevenciós körlet lakói az ezzel járó előnyökért (pl. nyitott zárkák, közösségi helyiség használat) cserébe vállalják, hogy nem használnak tudatmódosító szereket és részt vesznek különböző képzéseken, illetve programokban. Sokak számára biztosan ez jelentette a fő motivációt a foglalkozásokon való részvételre, de néhány hét alatt kialakult az a 12-15 főből álló csapat, akik a kurzus végéig nagyon lelkesen és kifogyhatatlan érdeklődéssel vettek részt az órákon.

A 12 hét alatt szerzett tapasztalataink valóban minden várakozásunkat felülmúlták. A fogvatartottak nagy érdeklődéssel fogadták a képzést és az első pillanattól fogva nagyon aktívan részt is vettek benne. A többség mindig elolvasta a hétről hétre kiadott olvasmányokat és a foglalkozásokon is aktívan részt vettek – megosztották a véleményüket egymással, vitáztak, és kérdéseket feltenni is egyre inkább mertek. Az idő előrehaladtával már egyre inkább az okozott „nehézséget”, hogy valahogyan mederben tartsuk az özönlő véleményeket és gondolatokat, de ezt azért nem is nagyon akartuk.

„Amíg az anyagiakhoz mérten függ az egyén érdekeinek képviselete, addig ... egyenlőségről nem lehet szó.” Innen indultunk, ezt írta a kurzus egyik fogvatartott résztvevője a képzés elején a társadalmi egyenlőtlenségekről írt fogalmazásában. Tapasztalataink szerint nagyon jól működött az az általunk alkalmazott pedagógiai gyakorlat, hogy mindig a résztvevők személyes tapasztalataiból indultunk ki a beszélgetések során és ezeken keresztül, az olvasmányokat segítségül hívva, jutottunk el az általánosabb, elméleti következtetésekhez. Ez a módszer segített a résztvevőknek megérteni a legösszetettebb társadalmi-politikai összefüggéseket is, miközben hosszú távon is fenn tudta tartani az érdeklődésüket.

A neoliberális kapitalista társadalmi-gazdasági berendezkedés működését dolgozatában így foglalta össze az egyik résztvevő: “a létező felső osztály az alsóbb osztályok kizsákmányolásával bezárja a lehetőséget, a tényleges egyenjogúságot hangoztatva pontosan az ellenkezőjét cselekszi. Az alsó réteget és az etnikai kisebbséget folyamatos alárendeléssel és munkájuk hasznának tényleges öncélú felhasználásával a saját anyagi jólétét növeli és ezt a tevékenységét folyamatosan fenntartja.”

A kurzus legfiatalabb résztvevőjét érthető módon leginkább az oktatási rendszerben érvényre jutó egyenlőtlenségek foglalkoztatták. Ezekről így írt záró fogalmazásában: “Általános iskolai végzettséggel kevesebb az esély az értelmileg megbecsült munkakör betöltésére, társulva anyagi problémákkal. ... A különböző oktatási intézményekbe való bejutást az határozza meg, hogy a tanulást igénylő melyik osztálycsoportba tartozik, mennyire hátrányos helyzetű családból jött. A színvonalas életet élő, gazdagabb családok gyerekei nagyobb valószínűséggel lesznek a társadalom elfogadottjai, mint azok, akik szegényebb családokból valók. ... Érvénytelenek lesznek a társadalomban, kis valószínűséggel fognak fölnézni az alacsony iskolai végzettségűekre, nem lehetnek főnökök, vezetők, hanem a társadalom kisebb értékrendjébe vannak besorolva.”

Pierre Bourdieu szövege alapján az egyik résztvevő így írt az emberek mindennapi tevékenységein, szokásain, kulturális jellemzőin keresztül újratermelődő egyenlőtlenségekről: “A fogyasztási cikkek gyakori elterjedése azt jelképezi, hogy ne érezzük magunkat kevesebbnek. ... A fogyasztás meghatározza, hogy kik hol helyezkednek el a társadalmi hierarchiában. A fogyasztás elkápráztató és egyben megszégyenítő is mások részére. ... A fogyasztási cikkek és az életmód használatát az határozza meg, hogy az ember vagy csoport a társadalmi, gazdasági ranglétrán hol helyezkedik el. Tehát a jobb módú, fentebb lévő emberek, csoportok életformái válnak mintává, akik ezt az életformát nem tudják követni, azok “közönséges emberek” maradnak.”

Szintén Bourdieu ihlette az alábbi gondolatokat: “ [Korábban] nem is gondolkodtam el azon, hogy a test társadalmi szerepe ilyen, ilyen fontos mérvadó lehet a társadalomban elfoglalt helyemről. ... Az, hogy miképp nézünk ki, mutatja, hogy a társadalomban hol helyezkedünk el, hogy milyen körben, munkakörben mozgunk, dolgozunk, milyen ételeket fogyasztunk. ... Számunkra apróságnak tűnő vagy nem is fontos dolog nagyon sok mindent elárul rólunk a külvilágnak. Az általunk kialakított testünk a hierarchiába való hovatartozásunkat mutatja. ... A kapitalizmus pont a normákhoz való igazodásból profitál.”

Végül, a foglalkozások egyik, írásban legtermékenyebb résztvevője az alábbi következtetést vonta le a kurzus központi kérdése kapcsán:

“Az igazságosság nem azt jelenti, hogy az anyagi-természeti javainkat egyenlően elosztjuk, hanem a közös együttélés minden területére kiterjed; hogyan beszélünk egymással, hogyan viselkedünk, milyen közös érdekeket képviselő döntéseket hozunk, az elvégzendő munkákat válogatás nélkül – megosztva – végezzük. Az elnyomás hátrányokat és igazságtalanságokat jelent. Ez a társadalmi egyenlőtlenségi viszonyok végett létezik. Az egyenlőség alapja a gazdasági és politikai intézmények, a szokások, kultúrák egy szintre helyezése lenne. Az elnyomást a társadalmi berendezkedés újratermeli. A rasszizmus jelen van a társadalmi intézmények nagy részében.”

Kritikai pedagógiai szemléletünkhöz hűen igyekeztünk mindvégig nyitottak maradni mind a képzés során alkalmazott módszerek, mind a feldolgozott irodalom tekintetében. A nagyon zárt és elszigetelt közeg komoly pedagógiai kihívást jelentett, ezért sokféle oktatási gyakorlattal kísérleteztünk. Úgy tapasztaltuk, hogy különösen jól működtek a játékos vagy szerepgyakorlaton alapuló módszerek; sőt, egy alkalommal (a nemek közötti egyenlőtlenségek kapcsán) ún. oxfordi vitát is rendeztünk, ami különösen nagy sikert aratott a résztvevők körében és nagyon hasznosnak is bizonyult a téma feldolgozásához.

A tartalom kapcsán pedig nagyon hamar világossá vált számunkra, hogy nem jó, ha csak az egyenlőtlenségekről beszélünk, a résztvevőkben ezek – érthető módon – erős feszültséget keltettek, ezért igyekeztünk minden alkalomra hozni kiegészítő olvasmányokat olyan kezdeményezésekről vagy állampolgári fellépésekről, amelyek az adott társadalmi egyenlőtlenségre válaszul születtek. Az alábbi résztvevői visszajelzés alapján úgy tűnik, ez elég jól működött:

“Sokszor a foglalkozások alkalmával teljes felháborodott lelkiállapotban távoztam, hogy mi folyik Magyarországon és a világban. ... Egy pozitív példát mégis szeretnék kiemelni, ami nagyon megérintett! Egy ápolónő szót emelt bátran az egészségüggyel kapcsolatban. … Több hasonló szerveződésre lenne véleményem szerint szükség a cél érdekében.”

Az egyéni fejlődés mellett, azt reméljük, hogy a képzésnek fontos össztársadalmi hatása is lehet azáltal, hogy a fogvatartottak tudatosabb állampolgárokká válnak. Egy demokratikus közösség akkor tud jól működni, ha a tagjai megfelelően tájékozott döntéseket tudnak benne hozni mind a saját életükkel, mind a közösség életével kapcsolatosan. A képzés reményeink szerint elő fogja segíteni ezt a tudatosabb társadalmi részvételt azáltal, hogy megismerteti a résztvevőkkel azokat a mindennapjaikra is komoly hatással bíró társadalmi folyamatokat és jelenségeket, amelyekről a magyarországi közoktatási rendszerben nem kaphattak átfogó, rendszerszintű, kritikai tudást. Nagyon biztató, hogy a kurzus végén többen jelezték, hogy szabadulásuk után szeretnék felkeresni a Közélet Iskoláját és szeretnének részt venni más programjainkon is, mert szeretnének aktívabbá válni a jövőben.

Zárásként pedig néhány visszajelzés, amelyekre nagyon büszkék vagyunk, és amelyek alapján úgy érezzük, a kurzus elérte az általunk kitűzött célokat:

“A híreket a TV-ben más szemmel nézem már.”

“Köszönöm a lehetőséget a tisztán látás megtanulására.”

“Az elmúlt 14 hét hétről-hétre új gondolatokkal ajándékozta meg a foglalkozáson résztvevőket. A mindennapi monotonitásból a hétfői napok kiragadták a csoportot, foglalkozáson kívüli beszélgetéseket okoztak, ami másfajta fűszert adott a mindennapoknak.”

„Köszönöm, hogy beindítottátok a neuronjaimat!”

Szeptembertől ugyanezzel a csoporttal folytatjuk a képzést az állampolgári jogok – ezek elméleti megalapozása, illetve gyakorlati érvényesülése – témájával, immár a Társaság a Szabadságjogokért szervezettel együttműködésben. Mi már most nagyon várjuk!

Dósa Mariann

A Közélet Iskolája kutatócsapata részvételi akciókutatást folytat a magyarországi lakhatási mozgalmak történetéről. A kutatásban január óta 9 lakhatási szegénységben élő ember és két társadalomtudós szövetségesük keresi a lakhatási érdekvédelem nyomait Magyarországon.

Kutatásunk egyik témája az államszocializmusban munkásszállókon lakó emberek érdekvédelme. Ha van ezzel kapcsolatos személyes tapasztalatod - részt vettél valamilyen szerveződésben, amikor munkásszállón éltél vagy ismersz olyat, akinek lehetett ilyen tapasztalata, kérjük, jelentkezz a kozeletiskolaja@gmail.com címen!

Előre is nagyon köszönjük!

A 'Tettek ideje' kutatócsapat"

Fotó: Fortepan.hu