Mi a részvételi akciókutatás?
Az Arjun
Appadurai antropológus által megfogalmazott kutatáshoz való jog azon a felismerésen alapul, hogy a kutatás mint tevékenység mélyen be van ágyazva az uralkodó hatalmi viszonyokba. A „tudományos tények” valójában egy társadalmi megegyezésen alapuló folyamat során jönnek létre a tudományos protokollokon, rítusokon, hierarchiákon, az egyetemi munkáltatás feltételein és a publikációra vonatkozó szabályokon keresztül. A tudástermelés feletti kizárólagos ellenőrzés elleni küzdelem egyik módja a kutatás demokratizálása. Ha elismerjük a kutatáshoz való jogot, akkor elismerjük azt is, hogy bárkiből válhat a vizsgálódás alanya és tárgya is.
A részvételi akciókutatás (RAK) a kutatáshoz való jog érvényesítésének egyik módja, amelynek során hátrányos helyzetű emberek kollektív módon vizsgálják saját valóságukat, lépéseket tesznek saját életük előremozdítása érdekében és reflektálnak a folyamat során megszerzett tapasztalataikra. A részvételi akciókutatás a kutatásra az alulról kiinduló társadalmi változás eszközeként tekint.
A részvételi akciókutatás módszertana Latin-Amerikában, Afrikában és Ázsiában alakult ki az 1970-es években egy olyan folyamatként, amelynek során „hétköznapi, hátrányos helyzetű emberek (…) kollektív módon vizsgálják saját valóságukat, önállóan vagy szövetséges kívülállókkal összefogva, lépéseket tesznek saját életük előremozdítása érdekében és reflektálnak a folyamat során megszerzett tapasztalataikra” (Rahman, 2008, 49.). A többek között a marxista elmélet, a kritikai pedagógia, az akciókutatás és a feminista elmélet és gyakorlat együtteséből született RAK radikálisan megváltoztatja azt, ahogyan a tudás termelődik, és egyben a kutatást a társadalmi változás szolgálatába állítja. A részvételi akciókutatás „teret biztosít a kirekesztő gyakorlatok és társadalmi egyenlőtlenségek megkérdőjelezésének” (Cahill, 2004, 273.), és a kutatást a privilegizált csoportok „vizslató tekintetéből” az alulról kiinduló társadalmi változás eszközévé alakítja át.
A RAK társadalmi változásról alkotott filozófiája Paulo Freire (1970 kritikai pedagógiájában gyökerezik. Ez a megközelítés tudatosan próbál szembemenni azzal a működésmóddal, ahogyan az uralkodó oktatási rendszer folyamatosan újratermeli mind a marginalizációt, mind pedig a társadalmi előjogokat, és megkérdőjelezi a tudományosság hagyományosan hierarchikus viszonyait is. Freire a társadalmi átalakulást pedagógiai folyamatként értelmezte, és úgy vélte, hogy az elnyomott társadalmi csoportok tagjainak radikális önhumanizálást kell végrehajtaniuk. Ez az önhumanizálás azt jelenti többek között, hogy a résztvevők megértik saját elnyomásuk strukturális gyökereit, és megpróbálják azokat megszüntetni.