2014 áprilisában feltűnően sokan keseregtek a magyar demokrácia évtizedes hiányosságain a nyilvánosságban és szűkebb közösségekben egyaránt. A Fidesz újabb kétharmados győzelmét sokan tulajdonították annak, hogy a magyar társadalomban nagyon alacsony az állampolgári tudatosság szintje. „Az embereknek fogalmuk sincs arról, mi folyik a parlamentben, nem is ismerik az általuk megválasztott pártok programját, nem értik a demokrácia működését” – állították sokan akkor is, korábban is és azóta is gyakran találkozhatunk ilyen véleményekkel, például nemrégiben a tapolcai helyi választás kapcsán.
Azt azonban már sokkal ritkábban tapasztaljuk, hogy valaki meg is próbál valamit tenni ez ellen. Tenni azért, hogy a demokratikus intézmények mindenki számára valóban hozzáférhetőek legyenek és mindenki, társadalmi helyzetétől függetlenül valóban tudjon élni az állampolgári jogaival – például hozzájuthasson minőségi tájékoztatáshoz, és olyan kritikus tudásnak legyen birtokában a társadalmi-politikai folyamatokról, amely képessé teszi arra, hogy tájékozott döntéseket hozhasson a közügyekkel kapcsolatban.
Azért ilyen kezdeményezések is akadnak – például a Civil Kollégium rendezvényei vagy a TASZ választójogi programjának egyes elemei. És ezzel a céllal alakult meg a Közélet Iskolája is: hogy oktatási és kutatási programjaival megerősítse az elnyomott társadalmi csoportok tagjainak érdekérvényesítő képességét, és lehetővé tegye számukra, hogy teljes jogú, tudatos állampolgárokként ők is hallathassák a hangjukat a közügyekben.
Ez egy politikai program, ezek politikai célok, és ameddig a magyar és a nemzetközi jog egyhangúan garantálja az állampolgárok politikai jogait, addig mi ugyanolyan fontosnak tartjuk ezeknek a jogoknak a védelmét és érvényesítését, mint azt, hogy enni kapjon, aki éhes vagy szállást, aki fázik. Ezt azonban nem mindenki gondolja így.
2015 januárjában a Közélet Iskolája meghirdette éves oktatási programját, aminek része az ún. közéleti beszélgető kör is – ez egy heti rendszerességgel megtartott foglalkozássorozat, ahol a résztvevők aktuális újságcikkeket olvasnak el, és hírvideókat néznek meg közösen, majd ezekről beszélgetnek, vitatkoznak egymással moderált keretek között. Jó volna, ha ehhez nem kellene külön szervezés; ha mindez mindennapi gyakorlat volna azok számára, akiknek igényük van az ilyen eszmecserére.
De ez sajnos nincs így. Nem tud így lenni akkor, amikor a magyar társadalom széles rétegei egyáltalán nem férnek hozzá a független vagy alternatív sajtó termékeihez, például mert nincsen számítógépük, internet előfizetésük, sem okostelefonjuk. Hasonlóan sokan vannak olyan helyzetben, hogy külön szervezés nélkül egyszerűen nincs lehetőségük arra, hogy megosszák a véleményüket másokkal, mert nincsen otthonuk, évtizedek óta nem volt olyan munkahelyük, ami erre teret adott volna, és nincs pénzük kávézóba járni.
Ebben a társadalmi-politikai környezetben alakult egy szervezet – a Közélet Iskolája –, amely megpróbál ezen a helyzeten változtatni. De kemény falakba ütköztünk. A hatalmi önkény és a tekintélyelvű döntéshozatal falaiba. Az első beszélgető kört ugyanis egy fővárosi szociális intézményben szerettük volna megtartani, hogy minél könnyebben részt vehessenek rajta azok, akiknek a programot szántuk: azok,akik az interneten keresztül nem valószínű, hogy értesülnének a lehetőségről, de még ha értesülnének is róla, pénzük szinte biztosan nem volna a tömegközlekedésre. Szerettük volna ezt a lehetőséget házhoz vinni egy budapesti hajléktalanszálló lakóinak. Felhívtuk tehát az egyik budapesti intézmény vezetőjét, hogy hetente egyszer 2 órára használhatnánk-e a közösségi helyiségüket erre a célra. A vezetőnek elsőre szimpatikus volt az ötlet és úgy tűnt, ő hozzájárulna a beszélgető körök megtartásához, de jelezte, hogy mindenképpen engedélyt kell kérnünk az intézményes hierarchia csúcsán lévő igazgatótól – ugyanis az ő intézményeikben csak olyan program tartható meg, amelyhez az igazgató úr hozzájárulását adja. A mi programunkhoz pedig nem adta, ráadásul indoklást sem adott. Amikor rákérdeztünk, hogy mi az indoka az elutasításnak (hátha tudtuk volna úgy alakítani a foglalkozásokat, hogy megfeleljenek a szigorú intézményi követelmények), arra az volt az igazgató válasza, hogy e tárgyban nincs indoklási kötelezettsége. Ugyanakkor válaszában kiemelte az intézmény politikamentességét, amit mi nem nagyon tudunk máshogy értelmezni, mint a közügyekkel való foglalkozás nem kívánatosnak nyilvánítását és tartalmi mérlegelés nélküli elutasítását.
Mivel ezzel a döntéssel kapcsolatban bennünk nemcsak tartalmi, hanem eljárási szempontból is komoly aggályok merültek fel, megkértük az igazgatót, hogy küldje el nekünk az intézmény döntéshozatali eljárásrendjét tartalmazó szabályozást. Ezzel kapcsolatban azonban érdemi tájékoztatást nem kaptunk tőle, csak egy linket az intézmény szervezeti és működési szabályzatához (SZMSZ). De ebben nem találtunk a döntéshozatali rendre vonatkozó pontos szabályokat, és az ezt tisztázni szándékozó kérdésünkre az igazgató már nem válaszolt.
Ez a történet két szempontból is felháborító. Egyrészt elfogadhatatlan számunkra, hogy egy közpénzből működtetett intézményben egyetlen ember dönt az érdemi kérdésekben, ismeretlen szempontok alapján. Hogyan lehetséges az, hogy egy több évtizede működő, emberek ezreit kiszolgáló és emberek százait foglalkoztató intézmény döntéshozatali eljárása teljesen átláthatatlan és a demokratikus működés minimumkövetelményeit sem teljesíti?
Másrészt nem értjük, hogyan várhatnánk el az állampolgároktól a demokratikus értékek tiszteletét, ha az intézmények, amelyekben ezek az állampolgárok szocializálódnak, hírből sem ismerik a demokratikus működésmód legalapvetőbb követelményeit sem? Egy demokratikus társadalomban, amely egyaránt garantálja polgárai számára a polgári, politikai és szociális jogokat, egy szociális intézménynek nem pusztán annyi a feladata, hogy zsíros kenyeret és szappant nyomjon a betérő emberek kezébe, hanem az, hogy lehetővé tegye számukra, hogy a társadalom teljes jogú állampolgáraiként élhessék az életüket. Egy demokratikus berendezkedésű társadalomban pedig a közügyekben való részvétel épp olyan fontos része az életnek, mint a táplálék vagy a testi higiénia. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenkinek aktívan politizálnia kell, de azt igen, hogy erre mindenkinek egyenlő joga kellene, hogy legyen. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy a szociális intézmények a legalapvetőbb fizikai szükségleteik kielégítésén túl is nyújtsanak szolgáltatásokat ügyfeleik számára – vagy legalább hagyják másoknak, hogy ezt tegyék.
Amikor majd azon kesergünk, hogy az emberek miért szavaznak szélsőjobboldali vagy számukra is káros döntések tömegeit meghozó politikusokra, jusson eszünkbe ez a történet. Jusson eszünkbe akkor is, amikor épp a leginkább kiszolgáltatott embereken kérnénk számon a magyar demokrácia összes hiányosságát. Az e felett érzett dühünket pedig próbáljuk valami konstruktív dologba becsatornázni*.
Dósa Mariann
a Közélet Iskolája társalapítója
* Mi például megszerveztük a beszélgető kört egy másik olyan helyszínen, ahol számos hátrányos helyzetű ember fordul meg nap mint nap.
Fotó: Vörös Anna
