A Stree Mukti Sanghatana (Nők Felszabadítási Szervezete) India egyik legrégebben működő nőjogi szervezete. Az 1975 óta működő szervezet célja egy olyan világ megteremtése, amely a nemek közötti igazságosságos viszonyokon alapszik. Ennek elérése érdekében az indiai nők életkörülményeit szemléletformáló, oktatási, egészségügyi és ökológiai programokkal próbálják javítani. Teszik mindezt egy olyan társadalomban, amelyet a mai napig mélyen áthat a nők hátrányos megkülönböztetése és elnyomása. A nőket lekicsinylő társadalmi nézetek és a hozománnyal kapcsolatos elvárások miatt napjainkban is általános gyakorlat, hogy ha a szülők megtudják, hogy lánygyermeket várnak, akkor inkább elvetetik a magzatot. Emiatt már több millió nő hiányzik az indiai társadalomból. A nemi szerepekkel kapcsolatos általános felfogás szerint a nők feladata kizárólag a háztartás ellátása és a gyermeknevelés, ezért a nők többségének nagyon alacsony az iskolai végzettsége és csak nagyon kevesen tudnak a háztartáson kívüli munkát vállalni; ezeknek a munkáknak a nagy része pedig rosszul fizető és rossz körülmények között végzett munka. Ennek következtében a politikai életben is nagyon alacsony a nők részvétele – nagyon kevés a képviselő nő és a pártokban is csak kevés nő tölt be érdemi szerepet.
Az SMS 40 évvel ezelőtt néhány önkéntessel kezdte meg működését, mára pedig egy 5 városban működő, több mint 50 alkalmazottat és 500 önkéntest foglalkoztató szervezetté nőtte ki magát. A probléma súlyához és méretéhez mérten a tevékenységük is nagyon szerteágazó: szemléletformáló és tudatosság növelő kampányokat szerveznek; családsegítő szolgálatokat működtetnek; napközbeni gyermekellátást biztosítanak a háztartáson kívül is dolgozó anyák számára; részvételi színházi és zenei programokat szerveznek, amelyek egyszerre biztosítják a kikapcsolódás lehetőségét, valamint a nők társadalmi helyzetével és jogaival kapcsolatos társadalmi tudatosság növekedését; könyveket és kiadványokat jelentetnek meg a nők elnyomásáról és a nemek közötti egyenlőségről.
Emellett 1998 óta külön programot működtetnek a szemétszedésből élő nők számára, ami a mi érdeklődésünket különösen felkeltette. Indiában a szemét kiválogatása és újrahasznosítása önálló iparág, amelynek működése pontos lenyomata az indiai társadalmat átható helyi és globális léptékű egyenlőtlenségeknek. A program mottója – „A ti szemetetek a mi vagyonunk” – is arra utal, hogy míg a tehetősebb társadalmi rétegek egyre többet fogyasztanak az erre épülő kapitalista gazdasági berendezkedésben, addig emberek tömegei számára a legalapvetőbb létszükségletek kielégítése is nehézséget okoz és ehhez nehéz, gyakran alantasnak tartott munkát kell végezniük, veszélyes és egészségtelen körülmények között.
A Világbank adatai szerint az indiai lakosság 1%-a, azaz kb. 1,2 millió ember, csak Mumbaiban pedig kb. 10 000 ember él valamilyen módon mások, javarészt a nyugati társadalmak lakosságának Indiába exportált szemetéből – városokban élő szegény, iskolázatlan emberek, bevándorlók, muszlimok és jelentős arányban nők. Eközben az indiai állam szinte semmilyen érdemi lépést nem tesz sem a feldolgozásban és újrahasznosításban rejlő ökológiai és gazdasági lehetőségek kihasználása, sem a szemétszedésből élő állampolgárok biztonságának megteremtése érdekében.
A Parisar Vikas programnak az a célja, hogy a szemétszedésből élő nők számára megfelelő munkakörülményeket biztosítson, illetve hosszú távon lehetővé tegye számukra, hogy más, biztonságosabb és jövedelmezőbb munkát tudjanak végezni. Ennek érdekében a programba bevont nőket hozzájuttatják azokhoz a jóléti, egészségügyi stb. szolgáltatásokhoz, amelyekhez korábban – kiszolgáltatott helyzetük miatt – nem jutottak hozzá; megszervezik a gyerekeik óvodai és iskolai ellátását; támogatják az érintettek önsegítő csoportjainak és takarékegyleteinek létrehozását; valamint különböző képzéseket nyújtanak számukra például a komposztálásról, a biogáz előállításról, állampolgári jogaikról, illetve különböző szakképzésekbe is bevonják őket.
Látogatásunkkor a szervezet vezetője elvitt bennünket az egyik ún. „Zéró szemét” egyetemi kampuszra, ahol a Parisar Vikas program keretében kiképzett nők végzik a szelektált szemét elosztását és újrahasznosítását és ők működtetik azokat a mini biogáz erőműveket, amelyek a szerves hulladékból gázt állítanak elő, amit aztán az egyetemi konyhán hasznosítanak. Munkájuk eredményeképp a kampuszon a szemét 100%-át újrahasznosítják. Ezáltal a programban szépen ötvöződik a feminizmus és az ökológiai fenntarthatóság: a nők egyik legkiszolgáltatottabb csoportjának nyújtanak biztonságos megélhetést és sokrétű fejlődési lehetőséget és közben gondoskodnak az erőforrások lehető leghatékonyabb felhasználásáról is.
Nekünk az volt az egyik legérdekesebb az SMS munkájában, hogy a szervezet nagyon ügyesen ötvözi a szolgáltató jellegű és a politikai tevékenységet. Noha számos olyan „egyirányú” szolgáltatást nyújtanak a tagjaik számára, mint a családsegítés és a gyermekgondozás, ezek tulajdonképpen eszközként szolgálnak arra, hogy a tagjaik képessé váljanak állampolgári jogaik érvényesítésére. Biztos, saját jövedelemhez jutnak, melynek hatására jelentősen csökken a kiszolgáltatottságuk, és emellett képzéseken is részt vehetnek, amelyeken megismerik az állampolgári jogaikat és azok érvényesítésének lehetőségeit. Hosszú távon pedig közösségi vezetők válhatnak belőlük, akik más nőknek segítenek bejárni ezt az utat. Emellett tüntetéseken is részt vesznek és lobbiznak a politikusoknál érdekeik érvényesítése érdekében. A szervezet vezetője ígéretet tett arra, hogy elküldi nekünk a közösségi vezető képzésük tananyagát, ennek biztosan nagy hasznát fogja venni a Közélet Iskolája!
További képek a Mumbai-i tanulmányútról
A tanulmányutat az OSIFE támogatta.